Amerikai politika...

Trabant

East Germany

Politikai Útmutató és Címtár

A fal lebontása

Erich Honecker 1989. január 18-án a Neues Deutschlandban közölte: „A fal 50, sőt 100 év múlva is állni fog, ha okait nem szüntetik meg.” Ezt a kijelentést az NDK közvéleménye nem értékelhette másképen, mint választ az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet két nappal azelőtt született kiegészítő szerződésére. A megállapodás kötelezte az EBESZ-ben részvevő országokat, hogy biztosítsák minden állampolgáruk törvényes jogát a kiutazásra és a visszatérésre.

Az NSZEP vezetése nem érzékelte a lakosság egyre romló hangulatát, tiltakozását a bezártság ellen, pedig a számok is figyelmeztették őket. 1988-ben az év végéig 113 521 lakos kérvényezte az áttelepülési engedélyt az NSZK-ba. Ebből 25 300 távozott is, 39 ezer kérést visszautasítottak, és a hatóságok csak 11 700-at tudtak rábírni arra, hogy vonják vissza beadványukat. 3720 kérvényező ellen különböző jogcímen eljárást indítottak és 4224 személyt letartóztattak. Több mint 30 ezer kérvényt fektettek. 1989-ben tovább emelkedett a távozást kérők száma. Az első félévben 125 500 beadvány érkezett és 38 917 lakos el is hagyta az országot.

Az is árulkodó jel lehetett volna a vezetőknek, hogy megszaporodott a rendszer ellen nyíltan fellépő ellenzékiek száma. Ami azelőtt az NDK-ban elképzelhetetlen volt, különféle, magukat informális csoportnak nevező egyesülések igyekeztek a közvélemény elé lépni. Eleinte nem a nagypolitika kérdéseit feszegették, hanem békemozgalomként, a környezet szennyeződése, a harmadik világ népeinek szenvedései, a fegyverkezési verseny ellen tiltakoztak. Az EBESZ-megállapodásban foglalt emberi jogok védelmének követelése azonban szerepelt minden csoport programjában, és ezt már az NDK-viszonyok megváltoztatásának sürgetéseként lehetett felfogni.

A Stasi éberen figyelte ezeket az „ellenséges-negatív erők” kategóriájába sorolt csoportokat. Az egy-két ezer példányban sokszorosított, illegális kiadványokat, mint a berlini Határesetet és Környezetlapokat, a lipcsei Szúnyogot, a hallei Esti imát, a merseburgi Utánnyomást és hasonló füzetecskéket különösen veszélyesnek, a törvényes rend megbontásának minősítették, szerzőik ellen eljárásokat indítottak.

Voltak a Stasinak nagyobb akciói is. 1987 őszén megszállták a NSZK-beli zöldekkel együttműködő csoport berlini Környezetvédő Könyvtárát. A nyugati adók természetesen bőven beszámoltak az esetről, amely ilyen módon országszerte közismert lett és tiltakozást váltott ki – vagyis újabb ellenzéki rendezvényeket eredményezett. Tömegmegmozdulássá nőtte ki magát az 1988. január 15-i hagyományos Liebknecht–Luxemburg-demonstráció. Az NSZEP minden évben tüntetést szervezett a Berlinben 1919. január 15-én, szélsőjobboldali különítmények által elhurcolt és bestiálisan meggyilkolt két neves munkásmozgalmi vezető – egyébként a Német Kommunista Párt alapítói –, Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg emlékére. Ez alkalommal a demonstráció több ezer résztvevője közül egy elég nagy csoport demokratikus jogokat követelt. Transzparenseikre Luxemburg ismert mondását írták: „A szabadság mindig a másképpen gondolkodók szabadsága.” A rendőrség 120 másképpen gondolkodót letartóztatott.

Az evangélikus egyház kötelékében vagy amellett szerveződő csoportok adták az ellenzéki mozgalom gerincét. Az egyház vezetői az NDK fellendülő szakaszában, tevékenységük biztosítása érdekében – akárcsak híveik és általában a társadalom jó része – megegyezésre jutottak a hatalommal. Az egyházon belüli radikálisabb beállítottságú erők kifogásolták is, hogy a vezetőségük – ahogy ők fogalmaztak – „lefeküdt” az államhatalomnak. Pedig az egyházi vezetők a békemozgalomban, az állampolgári jogok, a hadseregben a fegyveres szolgálatot megtagadók védelmében és más, főképpen szociális jellegű ügyekben kezdeményezőleg is felléptek, s olykor – ritkábban központi, gyakrabban helyi szervekkel – a konfliktust is vállalták.

A 80-as évek végén eljött az egyház radikális csoportjainak az ideje. Ellenzéki fellépéseket szerveztek, és nemritkán a templomokban, istentiszteleteken is kifejtették nézeteiket. Az egyházi ellenállás kiemelkedő személyisége volt Rainer Eppelmann, aki a kelet-berlini Samaritaner-templomban 1980-tól kezdve úgynevezett Blues istentiszteleteket szervezett, amelyekre szerte a köztársaságból fiatalok ezrei jöttek el. (Eppelmann a rendszerváltás után, az NDK utolsó két kormányában miniszter volt.)

A Stasi természetesen az egyházi rendezvényeken is, mint az NDK minden pontján és minden ügyében jelen volt. 1949-től, az államalapítástól kezdve fokozottan kiépítette szervezeteit. A biztonsági szolgálat elképesztő nagyhatalommá vált. Minden, mégoly ártalmatlan értekezleten is ott ült a jelentésre kötelezett megbízott. Lehallgatták a telefonokat, felbontották a leveleket, informálódtak mindenről és mindenkiről – és azután jelentettek. A Stasi élén 1957-től kezdve miniszteri rangban Erich Mielke állt, aki tagja volt a Politikai Bizottságnak is. Minél zavarosabbá vált a helyzet, annál jobban támaszkodott a felső vezetés a Stasi és személy szerint Mielke jelentéseire, helyzetértékelésére és javaslataira.

A 80-as évek vége felé bomlás keletkezett a pártban is. Már 1989 júliusában és augusztusában 14 ezren léptek ki a pártból, október elejéig a távozók száma 100 ezerre emelkedett. A Stasi jelentése ebből azt a következtetést vonta le, „növekvő az a vélemény, hogy a párt- és állami vezetés felelős az előállott helyzetért. E tekintetben alig van különbség az elvtársak és a pártonkívüliek között.”

A nyári hónapok a menekülési hullám idejét jelentették. Az NDK-állampolgárok távozását az NSZK-ba – ezt mindmáig, minden adandó alkalommal a német vezető politikusok elismeréssel és köszönettel emlegetik – a magyar kormány a nyugati határ megnyitásával segítette. Június 26-án az akkori magyar külügyminiszter, Horn Gyula osztrák kollegájával, Alois Mockkal együtt, mintegy jelképesen, Sopronnál átvágta a határ drótkerítését. Ennek híre NDK-körökben gyorsan elterjedt, és abban a reményben, hogy majd Ausztrián keresztül átjuthatnak az NSZK-ba, sok ezer olyan személy érkezett Magyarországra, akiktől a hatóságok a kiutazási engedélyt megtagadták. Kezdetben a magyar–osztrák határon, az NDK-val 1969-ben kötött utazási megállapodás értelmében, a berlini hatóságok megfelelő engedélye nélkül nem engedték át őket. Ezért az NSZK budapesti nagykövetségén és a Máltai Szeretetszolgálat táborában, politikai menekült státuszban várták sorsuk rendezését. Egyidejűleg a prágai és a varsói NSZK-követségeken is legalább 10 ezer NDK állampolgár kért politikai menedéket abban bízva, hogy így majd valahogy eljutnak Nyugat-Németországba.

A nagy áttörést a magyar kormány döntése hozta. Szeptember 11-től az NDK Magyarországon tartózkodó állampolgárai előtt megnyitotta a határt. Erről az elhatározásról augusztus 31-én Berlinben a magyar külügyminiszter tájékoztatta NDK-s kollegáját és a párt vezető titkárát, aki a beteg Honeckert helyettesítette. Ők természetesen tiltakoztak és a döntés megváltoztatását követelték. Németh Miklós magyar miniszterelnök és Horn Gyula Bonnban informálták Helmut Kohlt, hogy ne érje őket váratlanul a menekülthullám. Ekkor mondta a kancellár az emlékezetes szavakat: „A német nép soha sem fogja elfelejteni ezt a döntésüket.”

Szeptember 11. után néhány nap alatt 25 ezer NDK-állampolgár lépte át a magyar–osztrák határt. Az NDK -vezetés rövidesen kénytelen volt a Csehszlovákiában tartózkodó menekülteknek – számukat 7000-re tették – engedélyezni a szabad elvonulást. Október 3-tól – hogy Magyarországon keresztül a további tömeges menekülésnek útját állják – a csehszlovák határ addigi személyi igazolvány bemutatásával történő átlépését megszüntették, és azt engedélyhez kötötték. Ezzel teljesen becsukták az NDK-t, hiszen így turistáik nemcsak a Balatonhoz nem juthattak el, de Bulgária és Románia tengerpartjaira sem.

A magyar határnyitás nyomán viharos két hónap következett az NDK életében. Felbolydult az ország. A vezetés és különösen Honecker nem ismerte fel, milyen súlyos a helyzet, hogy elfogyott a lakosság türelme és az NDK addigi berendezkedése forog kockán. A menekülési hullám tetőpontján Honecker a Neues Deutschland október 2-i beszámolója szerint kijelentette: „A szökevényekért, akik magatartásukkal az erkölcsi értékeket lábbal tapossák és kiközösítették magukat társadalmunkból, egy könnycseppet sem kell hullajtanunk.”

A párt és a kormány vezetői nem hallották meg a tömegmozgalmak hangját és követelését. Új jelenség volt, hogy a tüntetők a „Ki akarunk menni!” jelszó – tehát a kiutazás engedélyezésének követelése mellett – egyre inkább a dacos „Itt maradunk!” kiáltással adtak hangot a változást sürgető kívánságuknak. Divat lett, hogy azt skandálták: „Gorbi! Gorbi! Gorbi” és gyakran a „Gorbi segíts!” jelszóval fejezték ki, hogy Gorbacsov politikai irányvonalának követését kívánják az NDK-ban.

Az ellenzéki erők Lipcsében voltak a legszervezettebbek. Két héttel a magyarországi határnyitás és tömeges menekülés után, szeptember 25-én az addig is népszerű találkozó helyükről, a Miklós-templomból a főtérre vonultak. 6500-ra nőtt a tüntetők száma. Ettől kezdve a lipcseiek minden hétfőn megismételték demonstrációjukat, amelyen a felszólalók megfogalmazták követelésüket. A résztvevők száma egyre nőtt, október 9-én már 70 ezer ember töltötte meg a teret.

Ha nem is ilyen nagy tömegek mozdultak meg, de mindenütt az országban megalakultak, rendezvényeket tartottak politikai csoportok, amelyek az NDK demokratikus átalakulását követelték. A rendőrség a nyílt téren tüntetők ellen olykor keményen fellépett, előfordultak letartóztatások is, de ezekkel sem tudták feltartóztatni az immár egyértelműen az NDK-ban uralkodó viszonyok és az NSZEP politikája, gyakorlata ellen irányuló tömegmozgalmat.

Október 7-én Berlinben az ünnepi felvonulások szokott helyén rendezték meg az NDK megalakulása 40. évfordulójának ünnepségeit. Mint minden évben, ez alkalommal is a párt és állam vezetői fogadták a néphadsereg díszszemléjét. A katonák menetét a polgári felvonulás követte. Egyébként a vezetés a jubileumra mindenütt az országban tömegtüntetéseket szervezett. Ezek azonban nem az ő szájízük szerint zajlottak le. A résztvevők, amint azt a feliratok, az elhangzó jelszavak kifejezésre juttatták, sok esetben a demokratikus reformokért tüntettek. A nyugatnémet tv-állomások a demonstrációkról közvetítéseket sugároztak.

A berlini ünnepség dísztribünjén Honecker társaságában ott állt a vendég Mihail Gorbacsov is. A két testvérpárt főtitkára négyszemközti beszélgetésen vitatta meg az NDK-ban kialakult helyzetet. Ezen – amint az egyesülés után megismert Honecker-dossziéban olvasható – Gorbacsov kijelentette, hogy a kiutazási hullám és a tüntetések megszüntetésének egyetlen módja az volna, ha az NDK-ban megvalósítanák a peresztrojka német változatát. Honecker hallani sem akart erről a megoldásról. Sőt a Gorbacsov által bevezetett reformok elutasításának okaként még azzal is érvelt: megrémítette, hogy legutóbbi látogatásakor a Szovjetunióban csupa üres üzleti polccal találkozott. Ezzel szemben az NDK lakosai a szocialista közösség országaiban a legmódosabbak. Gorbacsov válaszul ezekkel a szavakkal figyelmeztette – mint utóbb kiderült utoljára – Honeckert veszélyes helyzetükre: „Aki késlekedik, azt megbünteti az élet!”

Az NSZEP Politikai Bizottságának tagjai, az egyre romló helyzet láttán ráébredtek arra, hogy ha nem akarják ölbe tett kézzel nézni a rendszer összeomlását, meg kell szabadulniuk Honeckertől. Mint ahogy Ulbricht eltávolításakor Honecker vezette a váltást végrehajtó csoportot, az ő félreállításának kezdeményezői élén is a „trónörökösnek” számító Egon Krenz, a Politikai Bizottság tagja és a Központi Bizottság titkára állott. Ugyanúgy mint akkor, 1971 májusában döntésükhöz a szovjet vezetés egyetértését kérték. Gorbacsov az válaszolta, hogy ez az NSZEP belügye, de egyben „sok szerencsét” kívánt Krenzéknek.

Október 16-án akciójukhoz – szinte tömegtámogatásként – Lipcsében az addigi legnagyobb hétfői tüntetés zajlott le. 120 ezer ember követelt változásokat. Berlinben, Drezdában és Plauenben is hatalmas demonstrációk voltak. Másnap, október 17-én a Politikai Bizottság ülésén Willi Stoph miniszterelnök javasolta, hogy Honeckert mentsék fel a főtitkári posztjáról. A javaslatot a testület egyhangúlag elfogadta, és másnap a Központi Bizottság is áldását adta a döntésre. A pártrituálé szerint a leváltás okaként Honecker megrendült egészségi állapotára hívatkoztak. (Erich Honeckert a német egyesülés után vád alá helyezték és Berlinben néhány hónapig börtönben is tartották. Halálos betegsége miatt szabadon bocsátották. Chilében élő családjához távozott. Santiagóban 1994. május 29-én, 82 éves korában, emigránsként halt meg.)

A Központi Bizottság az NSZEP új főtitkárának Egon Krenzet választotta. Október 24-én Krenz Honecker állami funkcióit is átvette, a Népi Kamara 26 ellenszavazattal és 26 tartózkodással az Államtanács és a Nemzeti Védelmi Bizottság elnökének választotta. Három nappal később az Államtanács első határozatában amnesztiában részesített minden állampolgárt, akit az országból való menekülési kísérletéért, tüntetésen való részvételért, az állami rend megsértésének vádjával elítéltek.

A nagy tömegtüntetések folytatódtak. A legnagyobb megint Lipcsében volt, ahol október 30-án 200 ezer ember gyűlt össze. November 3-án Krenz tv-nyilatkozatban közölte, hogy a Politikai Bizottság akcióprogramot fogadott el, amelyben Alkotmánybíróság felállítását és új kiutazási törvény megalkotását határozták el. Egyben bejelentette, hogy a Politikai Bizottság több, a régi vezetőségben sok éven át résztvevő tagja, így a titokminiszter, Erich Mielke is távozott posztjáról.

Mindez azonban már kevés volt, nem tudta az NSZEP mellé állítani a tömegeket. November 4-én az NDK történetének legnagyobb tömegtüntetése zajlott le Berlinben. Az Alexander téren egy millió résztvevő 26 beszédet hallgatott meg, amelyben igazi reformokat követeltek. A felszólalók között volt Stefan Heym, a sokat üldözött író más irodalmárok társaságában. Szót kaptak különböző ellenzéki egyesületek és csoportok képviselői, sőt Günter Schabowski, a párt Politikai Irodájának tagja is, aki ezekben az időkben a különböző fórumokon és a tv-ben is egyre többször mutatkozott afféle párton belüli reformernek. A rendezők az állampolgárságától megfosztott és az NSZK-ban letelepedett Wolf Biermannt is meghívták fellépésre, de a hatóságok neki nem adták meg a beutazási engedélyt.

November 7-én, mivel az utazási törvény tervezetét a társadalom legszélesebb körében bírálat, lényegében elutasítás érte, mert az nem felelt meg a tömegek igényének, a minisztertanács – élén a kormányfő Willi Stoph-fal – lemondott.

A következő nap, november 8-ának történései sorsdöntőek voltak. Az NSZEP Központi Bizottságának tudomásul kellett vennie, hogy a párttagság, és a politikai ügyek iránt érdeklődő lakosság az eddigi vezetést nem fogadja el. Ezért a Politikai Bizottság lemondott. Az új vezető testület a 21 tag helyett csak 11-ből állt, és Egon Krenzen kívül a régiekből jelentős személyiségként csak Günter Schabowski maradt a helyén. Az új tagok között viszont ott volt a reformhajlandósága miatt népszerű drezdai kerületi titkár, Hans Modrow, akinek aztán fontos szerepe lett az NDK további történetében.

November 9-én a tv-ben egyenes adásban közvetítették a Központi Bizottság üléséről beszámoló sajtókonferenciát. Ezen Günter Schabowski bejelentette, hogy új utazási rendelkezéseket hoztak. Eszerint az állampolgárok minden előzetes feltétel nélkül utazhatnak külföldre. Az engedélyeket a legrövidebb idő alatt meg kell adni, és ezt megtagadni csak különlegesen kivételes esetben lehet. Ennek a bejelentésnek hatására Berlinben százezrek siettek még aznap este a falhoz, illetve az ott addig elzárt átkelőhelyekhez. Mivel a határőrök maguk is csak a tv-ből értesültek a pártvezetés döntéséről, feletteseiktől teendőikre eligazítást nem kaptak, a tömegek pedig ugyan békésen, de szinte ostrom alá vették őket, tanácstalanságukban átengedték a tömegeket Nyugat-Berlinbe. A Berlini Falat 28 éves fennállása után a németek lebontották!

X

Hirdetés X

X

Hirdetés X

2010. június 20-én telepítve.