VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

 

A mai nap, részletesen  

Támogatásod?

Számít!

 

Interjú Ljubomir Levcsevvel

A Változó Világ interjú-gyűjteménye | Életrajzok | Légy hős! | Pályázatok | Történelem | Életmód | Földrajz | Kultúra | Mesterségek | Tudományok

 

Egyéni keresés

 

A múltat még Isten sem tudja megváltoztatni.

Agathón görög filozófus (i. e. 447?–401)

A világ bölcsessége :: A népek bölcsessége :: A világ bölcselői

Zsivkov „udvari költője”?

Beszélgetés Ljubomir Levcsevvel

Szófia, 1989. november közepe

(Publikálatlan, nem teljes anyag)

 

   

 

 

 

 

 

Beszélgetések az Új Kertben

Kompetencia

Kreativitás

Tehetség

Boldogság

 

 

 

A BKP KB tagjával, a nemzetgyűlési képviselővel, a Bolgár Írószövetség volt elnökével, a híres költővel, akinek legjobb versei 36 országban olvashatóak, véletlenül találkoztam azon a napon, ’89 novemberének vége felé. A szófiai Magyar Kulturális Intézetbe látogatott, de nem valamilyen protokolláris alkalomból, hanem egyszerűen „benézett”, lévén számos barátja a magyar kulturnyikok között, és mert a parlament épülete közel volt az akkori Magyar Intézethez.

Én véletlenül voltam épp akkor Király Zoltánnál, az Intézet frissen kinevezett igazgatójánál, akihez régi barátság fűzött, Levcsev meg egy másik ismert magyar bulgarista, a szintén ismerős Juhász Péter irodalomtörténész társaságában érkezett. Éltem az alkalommal, és mondtam, hogy szeretnék interjút készíteni vele, tekintettel a Todor Zsivkov menesztésével előállt helyzetre és arra a kritikára, amelyet a nemzetgyűlésben a nagyember „jó barátjaként” ő is kapott. Az ellenzék Zsivkov „udvari költőjének” tartotta Levcsevet, aki – ezt meg egy veterán kommunista, egykori partizán, Szlavcso Transzki tábornok épp a parlamentben mondta – hízelkedésével majdhogynem írószövetségi taggá tette a BKP félreállított vezetőjét, akinek „válogatott műveiből” addigra 38 kötet jelent meg (Milko Balev főszer-kesztésében). Mielőtt a költő-politikus egyáltalán megszólalhatott volna, Juhász Péter mondott – természetesen bolgárul – nem várt, de nem is érdektelen „felvezetést”. Ljubomir Levcsevvel harminc éves barátság fűzi össze – mondta – Levcsev olyan ember, aki szent teheneknek és a bolgár irodalom politikai múmiáinak járt a kedvében és szolgált becsülettel becstelen hatalmat csak azért, hogy szabad utat engedjen a tehetségeknek, és különösen a fiataloknak. Előtte a Bolgár Írószövetség egyetlen elnöke sem tette meg ezt, nem biztosította az arra érdemes, de korábban kirekesztettek számára a szabad publikálást. És mégis, most, hogy a becstelen hatalom építménye összeomlott, a romok a mindvégig becsülettel szolgálni igyekvő emberre hullnak. „Úgy látom – mondta –, hogy ebben a mostani helyzetben Bulgáriában mindenért egyetlen személyt, illetve néhány bizonyos személyt akarnak felelőssé tenni, mintha ő, illetve ők teremtették volna a rendszert. Csakhogy itt nem személyek problémájáról van szó, hanem a rendszerről, amely őt, őket is szülte.”

Juhász Péter szavai akkor a jó érvekkel alátámasztott védőbeszéd benyomását keltették, csak később kellett elgondolkodnom azon: becstelen hatalmat lehet becsülettel szolgálni? Nem éppenséggel bűnrészesség itt a „becsületes szolgálat”? De nem foglalnék állást, mert bizony lehet ezt meggyőzően értelmezni és magyarázni így is, meg úgy is. Levcsev mindenesetre megköszönte Péter szavait.

Aztán arról beszélt a költő, hogy a magyar ’56 lecsengése, majd Hruscsov bukása után – Nyikita Szergejevics szerinte annak a hibának az áldozata lett, hogy összeveszett az értelmiséggel – úgy érezte, némileg a „fű alatt”, de Bulgáriában folytatódik a 20. kongresszus ügye, amelyet ő szolgálni akart. Hogy a BKP Központi Bizottságának az a bizonyos júliusi plénuma „a bolgár 20. kongresszus volt”. És ő, a költő – meggyőződése, vagy legalábbis szándéka szerint – egész alkotói pályafutását a 20. kongresszus szellemében, a szocialista eszme sztálintalanításának jegyében töltötte el.

- Amikor Hruscsov elkövette azt a hibát, hogy összeveszett az értelmiséggel – mondta Levcsev –, amikor elkezdte az olyan eszmei ellenségek szétverését, mint Voznyeszenszkij, Jevtusenko vagy Nyeizvesztnij, persze nálunk is elkezdődött valami hasonló. És úgy tűnik, valaki vagy valakik engem tartottak alkalmasnak erre a szerepre. Ebben része lehetett annak is, hogy ezek az emberek a barátaim voltak. A lényeg, hogy egyike lettem azoknak, akikre ezt az igencsak fájdalmas szerepet osztották. A megváltó áldozati bárány szerepét. Én akkor már a Komszomol KB tagja voltam, fiatal költő, és a sztálinizmus, a személyi kultusz ellen írt egyik versem, illetve ilyen verseim miatt egyszerre az imperializmus szellemi ügynöke lettem, részben miattam elbocsátották állásából a verset közlő Szeptemvri című irodalmi folyóirat főszerkesztőjét, Hriszto Radevszkit is. Engem pedig – úgymond – meghívtak egy vidéki gyárba, tanulmányozzam a munkások életét. Fél évet töltöttem ott, volt időm elgondolkozni dolgokon, az életen, magamon. Most azt mondanám, akármilyen komor, nehéz időt kellett átélnem, hálás vagyok a sorsnak, az ember életében ez az az időszak, amikor tisztába jön önmagával, birtokba veszi önmagát – a népben ezt hívják arany száműzetésnek – ezt élte át Krisztus a pusztában, Buddha a hegyek magányában, Lenin a börtönben… Amit az ember az életben elér, azt a magára találásnak ebben az időszakában éri el.

- Mikor volt ez? – kérdeztem.

- Ez 1962-63-ban volt. A Hruscsov-időszak vége. Hruscsov megbuktatásával világossá lett, hogy a desztalinizálás folyamata általában megakadt, a sztálinista rendszer visszaáll. Ez a „prágai tavasz” eseményeinek katonákkal történő megállítása után félreérthetetlenné lett. Bizonyos értelemben a „magyar események” ismétlődtek meg Prágában. Ebben az időszakban a mi „áprilisi vonalunk” – számos okból, amelyek felsorolásának nincs értelme – azt a benyomást keltette, hogy a mi pártunk, bár alig észrevehetően, de ébren tartja a huszadik kongresszus lángját, élteti annak szellemét.

- Tényleg? – lepődtem meg. – Így érezte?

- Így. De szerintem ez volt a benyomása a külföldnek is. Mindez Hruscsov bukása és a csehszlovák események (1968) után volt. Vagyis, hogy abban az időben, amikor a régi, konzervatív szemlélet általában visszatért a szocialista országok vezetésébe, nálunk érvényesült bizonyos liberalizmus, amely egyfajta illúziót szült. Bennem mindenesetre volt ilyen illúzió. Hogy tudniillik nálunk pislákolva, de ég, a huszadik kongresszus desztalinizáló szellemének lángja.

- Kérdezhetek valamit? – állítottam meg.

- Mindig kérdezhet.

- Nos, az én első tudósítói mandátumom Szófiában 1963 nyarán kezdő-dött, és nekem Zsivkov személye és rendszere kezdettől fogva ellenszenves volt. Tehát már akkor. Mert olyasmiket tudtam meg, hogy a törvény szerint politikai viccért öt év börtönre ítélhetik az embert. Hol van itt, miben áll itt a liberalizmus?

Újra Juhász Péter szólt közbe. A következőt mondta:

- Igen, csakhogy nem szabad elfelejteni, hogy Zsivkov képes volt egész Európát megtéveszteni, el tudta hitetni vele, hogy reformokat valósít meg, ám valójában ezek csak szavak voltak. Ugye, jöttek az újabb és újabb határozatok, koncepciók, persze csak szavakban, gyakorlatilag semmi sem történt.

- De ha történt is. Mert néha történt – így Levcsev. – Voltak bizonyos kezdetek, csakhogy kevés idő múlva megakadt, leállt az egész. De a látszat sokáig fennmaradt. Én tudom mi volt Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, néha, ha Európában akartunk lenni, elutaztunk Budapestre. Amelyről persze vannak másfajta emlékeim is. Tudom, milyen nehéz volt a magyar írók élete, Darvas József panaszkodott egyszer nekem, hogy egész hetet kell várnia, amíg egyáltalán fogadja a Nagyvilág vagy a Kortárs főszerkesztője. Nálunk nem így volt.

Újra a magyar irodalomtörténész:

- Magyarországon, amikor a hatalom megértette, hogy az írók nem állnak mögéje, úgy döntött, hát haljanak éhen, vagy éljenek nyomorban! Todor Zsivkov egészen másként tett, ő meg akarta vásárolni az értelmiséget, és nem nyomorba kergetni.

- Igen, igen – helyeselt élénken Levcsev –, pontosan ez történt. – De visszatérve az én helyzetemre. Alakulhatott volna úgy is, hogy akár mostanáig abban a faluban élek, Banakarovszko egyébként a falu neve. A gyárban nem kellett végeznem semmilyen munkát, írd meg az üzem történetét, mondták, gyere be minden reggel, írd alá a jelenléti ívet, aztán csinálhatsz, ami tetszik. Olvashattam, sétálhattam, élhettem szabadon, mint isten madarai, csak a falut nem volt szabad elhagynom. A leveleimet felbontva kaptam, fizetést nem adtak. El kell mondanom, hogy barátaim a Komszomolból nem fordítottak nekem hátat, kijártak hozzám Plovdivból, meglátogattak. Hoztak szerződést, hogy írjak nekik egy verset a régi időkről, vagy egy ciklust, itt a honorárium, 27 leva, például. Tudtam, hogy a szerződés fiktív, ők dobták össze nekem azt a 27 levát, de nem akarnak engem megsérteni ennek közlésével, én meg úgy tettem, mintha elhinném, meg is írtam a kért verset, verseket.

- Magyar fordításban is megjelent ilyen költemény – mondta Juhász.

- A népi tanács épületében volt egy kis szobám, tetőtéri, onnan nézhettem a tájat, a járókelőket. Szóval, megismétlem, ez egy nagyon hasznos szakasza volt az életemnek. Egy napon, úgy fél év után, az történt, hogy a szomszéd faluban nagy ünnepséget tartottak, új iskolát avattak, és az ünnepségre eljött Todor Zsivkov is. Ezek a barátaim előre megmondták, hogy engem is elvisznek, lejött a feleségem, volt minden, nagy népi mulatság, verset is írattak róla. Nos, a barátaim közbenjártak értem Zsivkovnál, aki azt mondta nekem: – Igen, igen, helyes dolog, hogy egy komszomolista költő így tanulmányozza a dolgozók életét, a KB tagja. Légy továbbra is a KB tagja! – Nos, eddig költő voltam, de a dolog innentől politikai jelleget öltött. Este a barátaim ölelgettek, veregették a vállam, azt mondták: – Megmenekültél. – Lényegében csak ekkor értettem meg, mi fenyegetett engem. Mitko Grigorov, politikai bizottsági tag kijelentette valakinek, az illető él és virul, ellenőrizhető, hogy nekem fizikailag végem. De erről ne írjon, kényelmetlen lenne, azt mondhatnák, hogy most ezzel magyarázom ki magam, a néhai Mitko Grigorov védekezni, cáfolni már nem tud…

Kis csend után:

- Igen, volt az életemben egy ilyen időszak. De nemcsak az enyémben, Georgi Dzsagarovot hasonló helyzetből mentette ki Zsivkov, és ilyenformán rehabilitált másokat is. És látja, Dzsgarov szintén volt a Bolgár Írószövetség elnöke, most meg már régóta az Államtanács elnökhelyettese, politikus az első vonalból.

(Húsz év után hallgatva újra végig a magnókazettát, majdnem egészen mást mond, mint amit akkor – ha nem is előítélettel, de a körülöttem zajló, és kétségtelenül imponáló eseményektől érzelmileg befolyásoltan – értettem belőle. Hát hiszen Ljubomir Levcsevnek minden oka, minden alapja megvolt arra, hogy a huszadik kongresszus szellemének legalábbis pislákoló lángját érezze maga körül. Akkora bajból húzta ki Todor Zsivkov, huszonévesen, amit akkor felmérni sem igazán lehetett. Egyébként Transzki tábornok parlamenti, Zsivkov módszerét leleplező beszédében is volt egy ilyen motívum: utalás arra, hogy szeretett megmenteni embereket, hogy azok aztán hálásak lehessenek neki. Olyanokat is „mentett meg”, akiket maga kevert bajba. Dzsagarovról is szólva pár szót; őt valóban hihetetlen mértékben eltorzította a Zsivkov iránt érzett hála, a hatalmasnak látszó politikai karrier. Amikor Zsivkov felvetette, hogy Bulgária legyen a Szovjetunió 16. köztársasága, az ezzel foglalkozó KB-ülésen [1963. november] Dzsagarov azt mondta: „Aligha szükséges nekem is hangsúlyoznom, hogy Todor Zsivkov elvtárs ezzel a beszámolójával is olyan minőségeket jelenített meg, amelyekkel kiérdemelte a legkimagaslóbb személyiségek közé tartozás rangját.” Egyébként ezért az ötletért Cola Dragojcseva is lelkesen dicsérte Zsivkovot. – és persze mások szintén. Kevésbé tetszett az ötlet Hruscsovnak, akinek külpolitikai aggályai voltak. De tíz évvel később, Brezsnyev idején újra előhozta elképzelését a bolgár vezető, aki ugyan kedvenc volt akkor a szovjet „udvarnál”, ezt a törekvését újra elhárították.)

- Végül is hogyan lett Ljubomir Levcsev Zsivkov barátja? – kérdeztem később. – Már amennyiben az lett. Mert, hogy egészen őszinte legyek: azok a bolgárok, akikkel én beszéltem, beszélek, találkozom, amikor Levcsevre terelődött a szó, akár véletlenül, akár úgy, hogy rákérdeztem, a válaszokból mindig az jött ki: Levcsev nagyon tehetséges költő, nagy kár, hogy Zsivkov barátja, udvari költője. És a költészetet szerető bolgárok számára ez majdnem tragikus, vagy egyenesen tragikus.

- Erről ugyanazt tudom mondani, amit tegnap a BKP KB plénumán is el-mondtam. Engem Ljudmila Zsivkovához fűzött barátság, munkatársak voltunk, kölcsönösen tiszteltük egymást és most is tisztelettel emlékezem rá. Ami viszont Todor Zsivkovot illeti, személyes barátság közöttünk nem volt. Eltérően némelyektől, akik most leköpik. Viszont számomra morális kérdés, hogy ne rúgjak egy hullába, hisz Todor Zsivkov politikai hulla, és én nem akarom így egyengetni magamnak a további karrieremet. Ezt most olyanok is megteszik, akik tényleg a barátai voltak.

- Például? Szlavcso Transzki?

- Hogy barátok voltak-e, nem állítom. Összejártak, azt tudom. De, bocsásson meg, én nem akarom itt most rosszhírét kelteni senkinek, más példát hozok. Az Írószövetség jelenlegi elnöke, Pavel Matev, akinek mostanában sok nehézsége volt, azzal dicsekedett, hogy minden születésnapján vendégségbe jár hozzá, meglátogatja otthonában Todor Zsivkov, órát, ilyesmit ajándékoz neki. Nálunk, az én otthonomban Todor Zsivkov soha nem járt, mert nem hívtuk. Mert ilyen viszonyban nem voltunk. Számomra könnyű lenne most azt mondani, nézzétek, mi barátok voltunk Zsivkovval. Elin Pelin a cár barátja volt, én a Todor Zsivkové. A barátság már csak ilyen dolog. De sajnálatomra, én ezt nem mondhatom. Pedig ez alibi lehetne a számomra. Tudja, az emberek közötti barátság ilyen esetekben alibinek számít. Azt kell mondanom, én az egyike voltam az alkotói szövetségek olyan elnökeinek, akik nagyon ritkán találkoztak Zsivkovval, két okból. Egyrészt, mert ő nem keresett, másrészt meg én sem mentem hozzá, mert az ilyen találkozók nem jártak semmilyen eredménnyel. Öntörvényű voltam a vezetésben, azt tettem és írtam, amit jónak láttam. Egyszer írtam egy cikket a kutyák védelmében. Óriási hullámokat kavart, egyesek ki akartak záratni a Központi Bizottságból, meg hasonlók, de végül ez is lecsengett. Egy vacsorán, ahol Zsivkov is ott volt, amikor a hivatalos rész befejeződött, így szólt hozzám: – „Levcsev, te azzal dicsekedtél, hogy mi barátok vagyunk, de úgy néz ki, hogy a kutyákkal vagy barátságban.” Hirtelenjében nem értettem, mi van, viszont mindig gyorsan reagálok. – „Zsivkov elvtárs – mondom neki –, én egyáltalán nem dicsekedtem soha, senkinek azzal, hogy barátok lennénk önnel. Ezt az állítást bizonyítani kell: kinek dicsekedtem én azzal, hogy az ön barátja vagyok?” Az emberek arca elkomorodott, Zsivkov viszont elnevette magát: – „Rossz az neked, az én barátomnak lenni? Nincs abban semmi rossz.” – persze, már mindenki nevetett. Én: „Akár rossz, akár jó, Zsivkov elvtárs, én nem állítottam soha, sehol, semmi hasonlót.” Nos azért mondtam ezt el, mert valós tény, mert az én kapcsolatom ezzel az emberrel nem volt személyes barátság soha. Ő egyszerűen hagyta, hogy csináljam, amit csinálok. Persze, az Írószövetség egy elnöke, aki tíz éven át tölti be ezt a posztot, és különféle összejöveteleken évente 4-5-ször találkozik az ország vezetőjével, KB-tag, a testület ülésein felszólal, országgyűlési képviselő, véleményt mond ott is. És – nem tudom, Magyarországon ez hogy megy –, olyan kötelező szófordulatokat persze milliószor használtam, hogy „és Todor Zsivkov elvtárs, az áprilisi irányvonal fő építésze…” meg hasonlók. Ezt – megértem – az emberek nehezen tudják, vagy nem tudják elfogadni. Ezt is mondtam tegnap a plénumon: igen, dicsőítettem őt, ahogy ti mindannyian, akik most leköpitek, de nincs egyetlen versem, amelyet Zsivkovról írtam volna. Ezzel szemben több olyan is van, amelyekről feltételezik, hogy ellene írtam. De ez sem felel meg a valóságnak, nem volt ilyesmi. Tehát: nem voltam a barátja, de nem voltam az ellensége sem, volt közöttünk egy íratlan és szavakba sem öntött „szerződés”, hogy elnézi a dolgaimat. Ezt fizettem én meg az őt dicsérő szavakkal. De ezek nem a költő által leírt szavak, hanem a politikus elhangzott szavai.

- Pontosan értem, amit mond. De meg kell kérdeznem, ezek mögött a ki-mondott, ám le nem írt szavak mögött volt-e valamilyen más, tőlük eltérő vélemény?

- Ez nagyon fontos kérdés. A helyzet az, hogy úgy 1970-ig inkább kissé negatív, illetve ironikus volt a véleményem, a belső viszonyom Zsivkovhoz, miközben azért persze hálás voltam, hogy megmentett engem, talán a legrosszabbtól. Ha ez nem következik be, akkor mi most itt nem beszélgethetnénk. Aztán 1970-ben vagy ’71-ben a BKP Központi Bizottságának a tagja lettem. Az idő tájt, mindenesetre ’68 után Zsivkov fiatal alkotókkal találkozgatott, maga köré gyűjtötte a számára rokonszenves tehetségeket. Ilyen volt Georgi Markov, olvashat is róla a Távoli riportok Bulgáriáról c. könyvében, ilyen én, de Hriszto Nejkov, Orlin Orlinov, Szvetlin Ruszev, Anasztasz Sztojanov és más alkotó értelmiségiek is. Nyilván az elképzeléseinek megfelelő alanyokat kereste, akik együtt dolgoznának vele. Lehetséges, Georgi Markov szerint ez történt, és ez számomra nem pozitív, hogy engem „fedezett fel”. Nemcsak engem, persze, mert a továbbiakban ezeket az embereket mind felhasználta így vagy úgy, de főként engem.

Közben Juhász Péter elment valahova, Király Zoltán ült le kicsit közénk, ahogy igazgatói teendői engedték, de ő nem szólt bele a beszélgetésünkbe, csak figyelmesen hallgatta Levcsevet, néha helyeslően bólintva. A költő-politikus pedig a következőt mondta el, folytatva az előbbi témát:

- A párt 10. kongresszusán (1971) engem a KB tagjává választottak. Én akkor a Literaturen Front hetilap főszerkesztője voltam, a lapnál és a nyom-dában is mindenkinek Ljubo, senkinek nem „Levcsev elvtárs”. Egyszer magához hívatott Zsivkov. Jelzem, nagyon nehezen találtak meg, a nyomdából kerültem elő, előbb a mi titkárnőnk esik nekem, hogy hol az ördögben mászkálok, amikor föntről annyira keresnek, aztán Zsivkov titkárnője tesz szemrehányást a sokszori hiábavaló telefonálásért. Nekem meg persze jár az agyam, milyen hibát követtem el, a lapban megjelent melyik írás nem tetszett valakinek. Benyitok Zsivkov irodájába, ott az egész Politikai Bizottság. „Na, végre! – kiált fel Zsivkov. – Hát lehetetlen téged megtalálni? Jól figyelj! Holnapután kongresszust tart a Hazafias Front, ahol téged a Hazafias Front első elnökhelyettesének fognak javasolni. Ezért hívattalak. Te most megpróbálsz nekem köszönetet mondani a bizalomért. Ne vesztegesd az időmet ezzel, sok a dolgom. Ha arra gondolnál, hogy nem fogadod el, hát azt nem tanácsolom. Már mehetsz is, de nem mondod el senkinek a feleségeden kívül.” Én, hogy úgy mondjam, szinte azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, ilyen helyzetekben az ember elkövet ostobaságot, azt mondtam: – „Igen, értem, Zsivkov elvtárs, de nem mondom el még a feleségemnek sem, mert megöl.” Hát ezt nem kellett volna. Láttam az arcán… Szóval, így lettem fellőve a magas politikai hierarchiába. Egy hetilap főszerkesztőjéből így lettem egyszerre egy minisz-ternél is nagyobb rangú ember. A politikai hierarchiában ez nagyobb volt a miniszternél. Nem kis részben ennek tudom be a személyem iránti gyűlöletet. Fiatal voltam én ahhoz, hogy mindenütt az elnökségben meg az első sorban üljek… Amikor a szerkesztőségben is megtudták, jöttek a munkatársaim: ez áldomást kíván. – Rendben, mit akartok? – Euxinogradi bort. (Ez olyasmi, mint a maguk Szürkebarátja.) Kérdem tőlük, hol lehet ilyet szerezni? Hát a pártszállóban, a Rilában, ott van a KB étterme. Odamentem, mondom a vezetőnek látszó asszonynak, adjon nekem 6 palack Euxinográdi bort. Végigmér: „Kinek a sofőrje is?” – „Ljubomir Levcsevé” – Elővesz valami füzetet, vizslatja a benne felsorolt neveket, hát nem ott volt az enyém is! Becsomagolta a hat palackot: – „Parancsoljon, és adja át speciális üdvözletünket Levcsev elvtársnak!” Így történt… Nos, innentől kezdve Euxinográdi bort ittam, ez a nyereség-oldal. A veszteség: nem járhattam többé szürke pulóverben és sofőrsapkában. Eladtam a szabadságomat. Ami végzetes egy író számára. Feláldoztam a nevemet… De! Azt azért hangsúlyoznom kell: kompromisszumot önmagammal nem kötöttem. A könyveimben nincs egyetlen olyan sor sem, amelyet meg kellene tagadnom. Mondtam a tábornoknak: mi mindig együtt szavaztunk. Én őszintén szavaztam, jó, hát ostoba voltam! De te? Tábornok vagy, nemzeti hős. Ha tudtad mindezt, miért szavaztál ugyanúgy, mint én?

- Ez valami tragikus naivitás az ön részéről – szóltam közbe.

- Rosszabb – mondta ő. – Nagyon elnéző velem, ha csak annak látja. Vé-gül is akarva-akaratlan én egy csomó embert, akik hittek bennem, becsaptam, félrevezettem. Én erkölcsileg legitimáltam ezt a rezsimet. Morálisan legitimáltam Zsivkov rendszerét…
 

Nagy Károly: A bulgáriai rendszerváltás

 

  

 

 

 

X

Hirdetés X

 

 

         

   

 

  

VÁLTOZÓ VILÁG 28.

Az interjú

 K     R     M 

 

X

Hirdetés X

 

– ...Ha a háború véget ért, talán hasznára lehetünk a világnak.

– Valóban azt gondolják, hogy akkor hallgatni fognak magukra?

– Ha nem: tovább várunk. Átadjuk a fejünkben őrzött könyveket gyermekeinknek, s majd ők várnak tovább... De nem kényszeríthetjük az embereket arra, hogy meghallgassanak. Maguknak kell rájönniük, ha majd egyszer elkezdenek gondolkodni, s kérdéseket tesznek fel: miért is robbant fel a világ alattuk? Egyszer csak eljön az ideje.

– Hányan vannak maguk?

– Sok ezren az elhagyott utak és sínek mentén....

Folytatás 

Figyeld a Változó Világ Mozgalom blogját !

Kapitány – Szomorúan figyelem, hogy a demokrácia Európában válságban van.

Professzor – Inkább a demokrácia Európában honos modellje van válságban, éspedig mélyülő válságban.

Doktor – Láttunk mi már valóságos és mondva csinált válságok szűnni nem akaró mélyülését.

Mester – Az igazi probléma, kedves barátaim, az, hogy ez a modell akkor is rossz, ha éppen nincs válságban.

Doktor – De mit kell érteni európai modell alatt?

Kövesd a négy barát beszélgetéseit !

Változó Világ Közösségi Tér

Első lépés: regisztrálj!

Második lépés:

foglald el saját birtokodat!

Harmadik lépés:

ismerd meg birtokodat!

 

X

 

 

  

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

TREND-VÁLTÓ

1992 óta

ÉRTÉK-REND

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

EMBERHIT

ÉLETÚTMUTATÓ

Változó Világ Mozgalom

 

g TÖRTÉNELEM

g JOG

g ÉLETMÓD

g FÖLDRAJZ

g KULTÚRA

g EGÉSZSÉG

g GAZDASÁG

g POLITIKA

g MESTERSÉGEK

g TUDOMÁNYOK

  

X

X

  

  

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdő oldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

 

Változó Világ, 2022