Interjú Csorba Lászlóval

– A mai magyar szellemi életben egyre nagyobb teret követel magának egy elmélet, amely nem csupán azt állítja, tagadván a finnugor eredetet, hogy a sumerok voltaképpen magyarok voltak, hanem azt is, hogy maga Jézus magyar anyától származott. E felfogás hívei arról is meg vannak győződve, hogy elméletük bizonyítékai a vatikáni titkos levéltárban is megtalálhatók. Ön, aki sokat dolgozott ebben a gyűjteményben, találkozott-e ezt az elképzelést alátámasztó, megalapozó anyagokkal?

– Mindig voltak és lesznek olyan csoportok és mozgalmak, amelyek úgy érzik, hogy ők valamilyen különleges tudás- és ismeretanyag birtokában vannak, ám ennek bizonyítékait a külső világ, az “ellenség” elzárja előlük. Emellett régi rögeszme az is, hogy van egy-két hatalmas információs központ a világban, ahol úgymond “minden” adat megvan. Manapság persze közismerten vannak nagy titkosszolgálati archívumok, de ezekben sem lehet meg “minden” – ez informatikai képtelenség. Ám aki nem tudja, hogyan keletkezett a középkorban egy-egy iratgyűjtemény, könnyen ilyesminek képzelheti a vatikáni levéltárat is, valamiféle ős-fő-csúcs-kémközpontnak, ahová két évezred óta áramlik az információ az egyház “ügynökei” révén, és a pápaság “fő koponyái” döntik el azután, mit lehet mindebből a hétköznapi emberek elé bocsátani, és mit nem.

– És nincs ebben valami igazság? Hiszen kétezer év óta csakugyan áramlanak oda az információk.

– Igen, áramlanak, bár inkább csak ezerötszáz év óta, de mindig csupán annyi, amennyit az éppen adott kor írásbelisége létrehozni tud, és csakis olyan témákról, amelyek a keresztény egyház terjedésével, működésével kapcsolatban voltak. Kezdetben mindig valamilyen konkrét egyházi ügyben küldtek ki pápai legátusokat, majd ezt a gyakorlatot felváltotta idővel egy olyan állandó követi testület, amely a fontosabb királyi udvarokból rendszeresen küldött jelentéseket Rómába. Ez a rendszer persze nem vatikáni specialitás, létrejött a nagy olasz városállamokban is, Velencében, Firenzében vagy Milánóban, majd őket nem sokkal később követve Franciaországban, Angliában is. A nemzetközi politikai érintkezésnek és információcserének ez az új eszköze a reneszánsz idején alakult ki, a modernizálódó új világ igényei szerint. Ettől kezdve tényleg igen széles a források köre, de persze a korábbi anyag is gazdag részadatokban. De mindez nem egy szuper kémközpont “mindenre” figyelő hálózatának terméke, hanem az egyház életéről az adott korok színvonalán született folyamatos levelezés, amely már jó egy évszázada, a Vatikáni Titkos Levéltár 1878-ban történt megnyitása óta szabadon kutatható.

– Ami mármost a mi témánkat illeti – a sumer eredetet, illetve Jézus magyar (hun) voltát –, arról miféle információkkal lehet találkozni, lehet-e találkozni ilyenekkel a vatikáni levéltárban? És még mindig nem értem, miért éppen itt?

– Aki ilyet keres, nyilván arra gondol, hogy az egyház tagjait biztos hogy érdekelték a Jézussal kapcsolatos információk, így ha ilyesmi tudomásukra jutott, feljegyezték, és a hír idővel a pápai udvarba is elkerülhetett. Konkrétan a következő gondolamenetre keresnek ilyenfajta bizonyítékot. A kiindulás az, hogy a sumer nyelv (az elmélet hívei szerint a szó helyes alakja “szumír”) a magyarnak egy korábbi, ősi formája. Ha ez így van, akkor az ókori Mezopotámia első nagy civilizációjának megalkotói évezredekkel később nyilván nem olvadhattak fel a hódító népek körében, amiként a történelemtudomány állítja. Át kellett vándorolniuk a sztyeppvidékre, ahol azután folyamatosan fennmaradtak, és ők alkották azokat a nagy, keleti népeket, amelyek óriási birodalmakat hoztak létre: vagyis ők a párthusok, ők a szkíták – mindvégig ugyanarról a népről van szó. És eszerint ők voltak azok is, akik jóval később mint hunok, mint avarok, majd legkésőbb mint magyarok megérkeztek a Kárpát-medencébe. Mindez pedig Jézussal úgy függhet össze, hogy az ókor folyamán az elő-ázsiai területekre észak felől folyamatosan vándoroltak be kisebb-nagyobb nomád törzsi csoportok. Közöttük nyilván párthus szórványok is lehettek, amelyek eljuthattak Galileába – és ilyen módon végül összeérnek a szálak. Vagyis az egykori ősmagyar, Mezopotámiából kivándorolt sumerek mint párthusok éltek a sztyeppvidéken, és eszerint egy ilyen – onnan visszatelepült – családból származik Jézus, aki tehát nem zsidó eredetű, hanem a párthus-magyarok gyermeke, méghozzá nyilván valamilyen különlegesen előkelő nemzetség hercegi sarja. Ám ha bármilyen feljegyzés, utalás, bizonyíték erről esetleg fennmaradt volna, akkor – állítják ennek az elméletnek a hívei – azt ravasz és ügyes főpapok elrejtették a vatikáni levéltár mélyén, nehogy bárki az igazság birtokába jusson.

– Milyen célból rejtették volna el ezek a főpapok az igazságot?

– Mert ellentmond a kereszténységet a zsidóság köréből eredeztető, a zsidósággal elválaszthatatlanul összekapcsoló hagyománynak, amelyen úgymond a katolikus egyház egész hatalma alapszik, így napvilágra kerülése alapjaiban rendítené meg az egyházfők hatalmi és anyagi kiváltságait. Persze ha belegondolunk, nem nehéz észrevenni, hogy ez az ötlet, vagyis hogy a zsidósággal összefonódó katolikus egyház az egész világ elől eltagadja a “nem zsidó” Jézus lehetőségét, ez csupán újrafogalmazása egy közismert szociológiai abszurdumnak, a zsidósággal kapcsolatos, antiszemita jellegű világösszeesküvés-teóriának. De persze ezzel a párhuzammal az elmélet nem minden híve van tisztában. Így azután, kissé leegyszerűsítve a választékot, alapvetően kétféle emberi hozzáállás lehetséges ehhez a problémához. Aligha vitatható, hogy számosan bizonyára a legnagyobb jóindulattal, nemes hittel, a legjobb ügyhöz méltó buzgalommal, őszinte nemzeti elköteleződéssel szegődnek terjesztői sorába. Ugyanakkor van körükben olyan csoport is, amelynek tagjai ezt a gondolatvilágot egyéb célok és törekvések, hátsó szándékok, pozícióharcok stb. szolgálatába kívánják állítani. Az utóbbiak persze az előbbiek körében tevékenykednek, és a maguk érdekében manipulálják őket, ezért e két megközelítést nem szabad összemosni, egy kalap alá venni.

– Akkor nézzük, hogy fest a jóhiszemű verzió, a jóhiszemű megközelítés, mi a motivációja. Miről is van itt szó? Hogy mennyivel inkább megdobogtatja a magyar szívet, dagasztja a magyar keblet – hogy ilyen patetikusan fogalmazzak –, ha azt hiheti, hogy a kereszténység központi alakja, transzcendens alapítója, az Isten fia magyar volt, magyarnak született? Hogyan épül fel ez a konstrukció?

– A válasz alapvetően két részből áll. Az egyik, hogy honnan is származik maga az alapgondolat, mi a gyökere, a másik pedig hogy melyek voltak azok a szellemi és társadalmi erők, amelyek mozgalommá szervezték az elmélet híveit. Térjünk egy kicsit most vissza a múlt század második felébe. Számos tudománytársa körében ekkoriban alakult ki a modern nyelvtudomány is, amely fölfedezte a nyelvcsaládokat, és ekkor azt tartotta, hogy végső soron minden nyelv valamelyik nagy nyelvcsaládba tartozik. Ennek a nagy gondolatnak a keretében merült fel az az ötlet, hogy az eurázsiai térségben a nagy indoeurópai és a nagy sémi nyelvcsalád mellett létezett egy harmadik is, amely a Kaszpi-tengertől keletre elterülő sztyeppvidéken alakult ki. Ezt a területet az ókori Irán ellenében Turánnak nevezték, és az ott élő népek nyelveit próbálták egybefogni egy újabb nagy nyelvcsalád feltételezésével. Ám ahogy rohamléptekkel előrehaladt a nyelvek belső szerkezetének, fejlődési sajátosságainak megismerése, úgy derült ki már a múlt század végére, hogy a turáni elmélet tarthatatlan: nem lehetséges ezeket a nyelveket, a finnugorokat, köztük a magyart, azután a törököt és rokonait stb., továbbá az ókori kelet olyan nyelveit, mint a sumer vagy az akkád, egy közös nyelvcsaládba belesorolni.

Vissza a Történelem világához

Hirdetés X

– Miért?

– Mert ahogyan a kutatók megismerték a nyelvek szerkezetét, hamarosan rájöttek, hogy a valódi rokonságra nem bizonyos szóalakok látszólagos egyezése a bizonyíték, hanem a nyelv szerkezetének más elemei, például a hangátalakulások törvényszerűségeinek felismerése és statisztikai igazolása, a ragozási és más szerkezeti elemek körében felfedezett alapvető eltérések és más hasonlók. Az általános nyelvészeti összefoglalókban és nyelvtörténeti kézikönyvekben pontosan le van írva, hogy mai legjobb tudásunk szerint melyek azok az alapvető strukturális elemek, amelyekre a nyelvcsaládok, a nyelvrokonság felépíthetők, illetve melyek azok, amelyek révén egy nyelvről megállapítható, hogy nincs rokona, tehát szigetnyelvként létezik. És könnyen lehet, hogy bizonyos elemek, amelyek egy-egy szigetnyelvben megjelennek, és más nyelvekből ismerősek, nem nyelvcsalád-alapú rokonságnak, hanem más típusú történelmi érintkezésnek az eredményei. Például a gazdasági kapcsolatok vagy a politikai, katonai események segíthetik elő bizonyos elemek kölcsönös jelenlétét. A nyelvtudomány korai szakaszában, a múlt század utolsó harmadában azonban a szóhasonlóságnak, szóegyeztetésnek döntő szerepet tulajdonítottak. Ezzel vélték bizonyítani a turáni nyelvcsalád létét is. Ám a fejlődés túllépett rajta, az elmélet tudományos értelemben összeomlott, megszűnt. Ma már nem létezik. A szumír-magyarológia hívei azonban ragaszkodnak hozzá, így megmaradtak a nyelvtörténet korai állapotában. Úgy állítják be a múlt századi munkákat, mintha a tudomány nagy öregjei egyszer s mindenkorra megmondták volna az igazságot, és akik mást mondanak, azok ostobaságokat beszélnek. Ez olyan, mintha valaki a baktériumok felfedezése előtti orvostudomány alapján akarna manapság gyógyítani. Ám ha nem veszünk tudomást a tudomány újabb eredményeiről, azonnal kívül rekedünk annak kerítésén.

– De hol találkozik a magyarság őstörténete az őskereszténység történetével?

– Ez a találkozás hallatlanul érdekes. Már a múlt században, szinte ugyanabban az időben, amikor a turánista elmélet kibontakozott, megjelentek olyan törekvések is, amelyek a kibontakozó európai antiszemitizmus gondolatvilágával érintkeztek, és így mindinkább problematikusnak érezték, hogy Jézus, illetve a kereszténység központi tanítása ennyire szorosan kötődik a zsidó örökséghez. Hiszen ha belegondolunk, ha fajelméleti alapon nézzük a dolgot, akkor nem lehet nem észrevenni, hogy itt egy súlyos probléma van.

– Hiszen a történeti Jézus zsidónak született, és Isten anyja maga is zsidó volt, egész rokonsága zsidó volt, Szent József is és Jézus féltestvérei is, valamint a tanítványok, az apostolok is.

– Pontosan így van. És mivel a keresztény felfogás szerint neki tökéletes embernek is kellett lennie, hogy a megváltás nagy misztériumában minden ember részesülhessen, így ez a mozzanat kikerülhetetlen. A kereszténység számára persze ez nem jelent problémát, hiszen a kereszténység – lényegét tekintve – nem faji alapon gondolkodik. Úgy véli, hogy a keresztség, a megtérés eltöröl minden korábbi jelleget, és így új emberi minőség keletkezik. A kereszténység történeti vitái a zsidósággal a keresztény tanítás lényegét nem érintik. Azonban súlyos elvi probléma keletkezik, ha a zsidósághoz tartozást egy fajta “biologizmus” részeként fogjuk fel. Ennek lehetősége szintén a múlt század tudománytörténeti fejlődésének az eredménye. Azé az időszaké, amelyben az evolúció modern elmélete megszületett, Darwin csodálatos munkássága révén, de ugyanakkor ez volt egy nagyon hatékony téveszme, az úgynevezett a nacionáldarwinizmus szülőkorszaka is. Mivel az evolúció gondolata a természet vizsgálata során nagyon világosan tudott megmagyarázni sok addig érthetetlen jelenséget a létért való küzdelem tényeivel, ezt a kor számos gondolkodója mintának kezdte használni ahhoz, hogy a társadalmak és nemzetek közötti küzdelmeket értelmezze, és azt feltételezze, hogy a világban valamiféle nacionáldarwinizmus érvényesül, tehát a nemzetek között is zajlik a létért folyó küzdelem, amelyben a nemzetek mint biológiai, faji egységek működnek. Egy ilyen biológiailag meghatározott, faji alapon felfogott zsidóságot feltételezve azonban már világos, hogy egyeseknek Jézus zsidó volta már problematikus lehet. Így születnek azután különféle elméletek – a korabeli materialista bibliamagyarázatoktól is ösztönözve –, amelyek megpróbálják áthidalni a problémát. Vegyük például azt az ötletet, amikor a hindi jógik technikáival próbálták megmagyarázni Jézus csodáit. Rögtön felvetődik a kérdés: hol is volt Jézus tizenkét éves korától harmincéves koráig? Ez az elmélet már a múlt század végén kitalálta, hogy Indiában volt, ott különleges kiképzésen vett részt, és elsajátította a jógik különböző módszereit, a meditációt, a hipnózist és egy csomó más parapszichológiai trükköt. Ezért képes saját teste fölött tudatos kontrollt gyakorolni, ezért képes mások gondolatait befolyásolni, ily módon tud gyógyítani és így tovább. És ezeket a jógi módszereket alkalmazta aztán Galileában, majd pedig Jeruzsálemben. Ezekkel a magyarázatokkal olyan kutatók kísérleteztek, akik már nem tudták elfogadni a csodákat, hiszen ezeknek ellentmondott a kor természettudományos fejlődése, ezért valamilyen racionális magyarázatot kerestek arra, mi is történt valójában. Ugyanezek az elméletek azonban kapóra jöttek egy Jézus zsidóságát elfogadni nem tudó álláspont számára is, hiszen ha ő Indiában volt, akkor lehet, hogy valamilyen belsőbb, talán származási köze is volt az indiaiakhoz, és ez már az árja kapcsolatot jelenti… Hiszen India benépesedését már akkor is az indo-árja bevándorlással magyarázták, tehát nem sémi eredetű, így a zsidóságtól teljesen független népcsoportnak tekintették lakói legnagyobb részét.

– Ez az “indo-árja” Jézus ötlete persze nem puszta gondolati játék, hiszen tudjuk, hogy a hitleri Harmadik Birodalomban létezett olyan német egyház, amelynek ez volt a hivatalos álláspontja.

– Hát igen, ez a párhuzam arra figyelmeztet, hogy – teljesen függetlenül a gondolat tudományos érvényességétől – antiszemita szempontból bizony ki lehet használni a “párthus-magyar” Jézus teóriáját. Hiszen az antiszemiták számára mindegy, akár indiai, akár párthus, a lényeg, hogy Jézus világtörténelmi teljesítményét – ilyen módon – el lehessen választani a zsidóságtól. Így ha a “magyar Jézus” gondolata önmagában nem is antiszemitizmus, e veszély miatt érdemes mindig odafigyelni, ki milyen okból hozza a nyilvánosság elé ezt a teóriát.

– E feltételezés szerint számos véletlennek kellett bekövetkeznie, hogy ott éppen párthus szórvány éljen, és hogy az a gyermek, aki ott megszületett, éppen egy párthus családban szülessen meg, és a többi és a többi… És csak ha a véletleneknek ez a szinte végtelen láncolata teljes vagy folytonos, akkor lehet a végeredmény csakugyan ez. Van-e valamifajta bizonyíték rá, hogy legalább néhány láncszem a helyén van ebben az okoskodásban? Törekszenek-e arra, hogy ezeket feltárják?

– Hát véletlenek láncolata, persze, ha kívülről tekintünk erre a gondolatmenetre. Ám ha a kiindulási pont a transzcendens erő teremtő jelenléte, akkor nyilván semmi sem lehetetlen. És éppígy nincs lehetetlen, ha a kiindulás nem egy tudományos feltevés, hanem a nemzettudat sérelmeit gyógyítani hivatott, eddig eltagadott IGAZSÁG! Amelyről annak hívei már eleve tudják, hogy MEGTÖRTÉNT, így lényegtelenné válik az a módszertani mozzanat, hogy mekkora volt a valószínűsége e sok-sok véletlen éppen így bekövetkező egybekapcsolódásának. A kiindulás tehát egy belső meggyőződés, amely szerint Jézus csak ilyen módon képzelhető el, és azután ehhez kell megtalálni visszafelé a valószínűsítő mozzanatokat.

– Tehát a végtelen számú mozzanat közül mindig ki lehet választani azt, ami ebbe a logikába beleillik? Azt a néhányat?

– Persze, mert itt valószínűségekről van szó. Ám minden újabb lépésnél figyelembe kellene venni, hogy az egyes elemek egybekapcsolódásának különböző valószínűsége egyre növekvő mértékben teszi valószínűtlenné az egész konstrukciót. A valószínűtlenségeket tulajdonképpen össze kellene szorozni, hogy a feltételezett végeredmény bekövetkezésének reális esélyét megkaphassuk. Akik azonban ilyen rendszerben gondolkoznak, egyáltalán nem érzik ezt a veszélyt, hiszen számukra a végeredmény valóság, ők egy számukra létező dolognak keresik a magyarázatát.

– Hát hiszen itt a bizonyíték! A végeredmény a bizonyíték az egész feltételezett megelőző folyamatra.

– Pontosan! És csak azokat a valószínűségmozzanatokat kell figyelembe venni, amelyeknek ez lehet a végeredménye. Ez egy hihetetlenül bonyolult utat is lehetővé tesz. Ha a tudomány klasszikus módszertani szabályait vennénk alapul, akkor végül olyan mértékben válik valószínűtlenné a teória, azt komoly tudós nem vethetné föl. Csakhogy itt egy fordított gondolati folyamatról van szó. Az ezzel foglalkozó emberek a legmélyebben és legőszintébben meg vannak győződve a dolog tényszerű igazságáról, ezért nem szükséges egy olyan utat felépíteniük, illetve rekonstruálniuk, amelynek minden lépcsőfoka bizonyított. Elegendő ennek a valószínűsége. Lehet így gondolkodni természetesen, de ennek a gondolkodásnak semmi köze a tudomány világához.

– Én már találkoztam olyan fejtegetéssel is, amely szerint egy a gnosztikusok által nyakban hordott amulett szövege, egy bizonyos gnosztikus háromszög bizonyítja, hogy Árpádban, a honfoglaló magyarok fejedelmében valójában Jézus született újjá. Ez a szöveg pedig úgy hangzik, hogy ABRAKADABRA BRAKADABR RAKADAB AKADA KAD A, és ebből megfelelő rendszer szerint olvasva Árpád neve jön ki, és Árpád volt Jézus azon neve, ahogy őt a benne hívők imádságukbannevezték. Ezért üldözte állítólag a nyugati, a “judai kereszténység” az Árpád nevet egy évezreden át…

– Ennek a gondolatmenetnek – és még számos hasonlót említhetünk – a gyenge pontja nem a végeredményben van, nem is a kiindulásban, hanem a módszerben, ahogy egy ilyen következtetéshez eljut. Az az elméleti irány, amely az emberiség fennmaradt kultúrörökségében bizonyos rejtett információkat keres, mindig valamilyen kódot kell hogy találjon, amelynek segítségével a rejtett információ feltárható. Az egyik szellemes kód például a betűk számértéke. Ha tudjuk, hogy egy adott kultúrában melyik betűnek milyen szám felelt meg, akkor az azonos számértékű szavak között mélyebb, tartalmi összefüggést kereshetünk, és így tovább. Egy kellően megbízható kiindulási pontot azonban nagyon nehéz találni, és ha ez nincs, attól kezdve már minden csak fantáziajáték, amelyben végtelen tere nyílik a véletlennek. Az említett ABRAKADABRA például nagyon kedvelt volt a középkori zsidó misztikában, így különösen meglepő az Árpád névvel való egybekapcsolása. Ám ez csupán a szumír-magyarológiában használatos, száz éve túlhaladott, tudománytalan szóegyeztetéses módszerrel lehetséges, így az egész egy nagy tévedés, nem vezet sehová. Egyáltalán, az ókori nevek “elemzéséből” kiinduló szóegyeztetések során elképesztő hibákat követnek el azok, akik szánt szándékkal utasítják el a nyelvtudomány módszereit azon az alapon, hogy e módszerek az “ellenségé”. Az állítólagos “kutatók” magát az ékírást például nem tudják elolvasni, így a szövegek latin betűs átírásából indulnak ki. Igen ám, de az ókori kelettudomány a mai napig bizonytalan abban, vajon az ékírásos szavakat annak idején hogyan is ejtették. Márpedig ez éppen a szóegyeztetéses nyelvösszehasonlítás szempontjából alapvető fontosságú dolog, hiszen csak a kiejtési konvenció szabja meg, hogy egy lefirkált krikszkraksz éppen milyen hangalaknak felel meg. És mert minden korszakban és minden nyelven más-más módon írták át az ékírásos jeleket – hiszen az egyes nyelvek hangkészlete is más és más –, így egyre bizonytalanabbá válik e rekonstrukció alapján bármilyen szóegyeztetés, például egy mai magyar szóval. A sumer ráadásul alapjában véve szótagjelölő írás volt, szótagokat, szavakat, illetve bizonyos determinánsokat tartalmazott, olyan elemeket, amelyek arra utaltak, hogy a következő jel szó-e vagy szótag. A “kutatók” egy része azonban ezt nem tudja, és ezeket a jeleket is beleveszi a szóegyeztetéses magyarázatba… Ily mértékű hibák oka azonban már bizonyosan nem a puszta tudatlanság. A szumír-magyarológusok meg vannak győződve róla, hogy a hivatalos tudósok mind hazugok, csalók, egy nagy, ravasz nemzetközi összeesküvés résztvevői, azzal a céllal, hogy egy jobb sorsra érdemes közösséget megfosszanak valódi múltjától. És ezen a szinten ez már nem tudományos kérdés, hanem valami másfajta kérdés. Tehát itt két szint keveredik össze állandóan: egyfelől szaktudományos problémákról van szó (amelyeket egy immáron jó százötven éves tudomány a maga belső törvényszerűségei szerint próbál megoldani), másfelől egy mozgalomról, amely egy múlt századi – az akkori magyar nemzettudományban nagy szerepet játszó – gondolathoz, a turáni gondolathoz makacsul ragaszkodva akarja elfogadtatni a szélesebb közvéleménnyel a maga rögeszméjét. És valamilyen belső késztetéstől vezettetve ezt a rögeszmét tudományos igazságnak kívánja minősíteni.

– Azzal kezdtük a beszélgetésünket,hogy ez a dolognak a jóhiszemű megközelítése. Itt – ha jól értem – hitről van szó. Mert ha a tudomány érvei nem számítanak e mozgalom követői számára, akkor ez nem más, mint az ő hitük. Vagy rosszul gondolom?

– Azt hiszem, pszichológiailag valóban erről van szó. Egy olyan mozgalomról, amelynek jóhiszemű tagjai olyasmit képviselnek és úgy viselkednek, amelyet összességében le lehet írni a modern valláspszichológia és vallásszociológia eszköztárával.

– Szóval ez egy vallás?

– Ha kicsit kisarkítom, de lehet, hogy nem is kell sarkítani, ez a mozgalom valóban felfogható vallásos kiscsoportként. A modern vallástudomány szerint – kissé leegyszerűsítve persze a modellt – a következő feltételek kellenek egy vallásos mozgalom működéséhez. Kell lennie valamilyen központi tanításnak, valamilyen szövegnek (ennek a tartalma helyenként, koronként, csoportonként más és más lehet – esetünkben a “szumír-magyar”, “Jézus-magyar” elmélet). Azután létezik ennek a szövegnek valamifajta reprodukciója (tehát valamilyen tevékenységforma, amelyben ez a szöveg él, működik – esetünkben ez az elmélet állandó képviselete, elkötelezett védelme és missziós hevületű terjesztése). Végül létezik egy társadalmi csoport, amely számára egzisztenciálisan, tehát léte, fennmaradása szempontjából lényeges, hogy ennek a szövegnek a reprodukcióját folyamatosan és időnként végrehajtsa. Ha szövegen hittételeket értünk, reprodukción szertartásokat, közösségen pedig egy adott vallási csoport híveit, akkor a szumír–magyar rokonság híveit, ezen belül, ennek részeként a magyar Jézussal kapcsolatos gondolatok vallóit egy új, vallásos kiscsoportnak, egy kisegyháznak tekinthetjük. Amely érdekes módon a 20. századi magyarság körében alakult ki, szellemi gyökerei a múlt század végére mennek vissza, újraindulása és fellendülése elsősorban a második világháború utáni nyugat-európai emigrációban következett be, és amely most a maga sajátos módján itthon is szárba szökken a hazatérőkkel együtt, az ő kiadványaikkal, szellemi jelenlétükkel. Van azonban egy érdekes specialitása e csoport központi tanításának: mégpedig az, hogy hittételéről makacsul azt állítja, hogy kellően verifikált szaktudományos álláspont. A kisegyház hívei naponta arról kívánnak tanúságot tenni, hogy igéjük nem prófétától kapott kinyilatkoztatás, hanem tudományos módszerekkel bizonyítható igazság.

– De ha vallás, akkor vajon miért kérjük számon rajta a tudományosságot? Hiszen a hiten, a valláson a rációt nem lehet számon kérni.

– Leginkább nyilván azért, mert ennek a mozgalomnak a hívei jelen pillanatban még nem szerveződtek korunk követelményei szerint jogilag is, társadalmilag is elfogadott formában vallássá. Ma még csak mint mozgalom léteznek, és ily módon állandóan átcsapnak egymásba egy szellemi irányzat működési módszerei és a vallássá formálódásra utaló elemek. De valamiféle tisztázódás felé mutat, hogy az utóbbi időben kezd felerősödni e mozgalmon belül az a kritika, hogy a kereszténység – összefogva a zsidósággal – meghamisította a magyar történelmet…

– A világtörténelemről nem is beszélve…

– Azt is, de a magyar történelmet csak igazán, mert elvette a magyarságtól ősi, eredeti vallását is, azt az ősvallást, amelynek a Boldogasszony anya állt a középpontjában. Ennek a gondolatmenetnek ugyanis az a döntő eleme, hogy itt a kereszténység a zsidósággal együttműködve elvette a magyarságtól régi, eredeti vallását, azt az ősi vallást, amely ezek szerint valójában az igazi Jézusnak is a vallása. Civilizációs szempontból tehát a magyar honfoglalóknak nem volt szükségük a zsidósággal összefonódó kereszténységre, így annak felvétele nem a korabeli Európába illeszkedést elősegítő, modernizációs lépés volt, ahogy a történészek zöme véli, hanem sötét gonosztett, kísérlet legősibb kultúrörökségünknek, felsőbbrendűségünk nyilvánvaló bizonyítékának megsemmisítésére. Ennek értelmében természetesen István király volt a csúcsgazember, az “idegenek” kiszolgálója, minden meráni, minden labanc és minden moszkovita párttitkár örök előképe. Ez az ősvallás a legősibb időkre ment vissza, az ősi, mezopotámiai időkre, és ennek a központi figurája a Boldogasszony anya. Nos, manapság szaporodik az az irodalom, amely mindinkább szorgalmazza ennek a Boldogaszszony-tiszteletnek a feltámasztását, és ha ez bekövetkezik, már formailag is létrejön az az új egyház, amelyről beszélünk. Az elmélet jó szándékú híveinek körében bizonyára igen pozitív hatással járna ez a fordulat, mert az új kisegyház híveit a környezet immár nem egy áltudományos szellemi mozgalom agresszív rajongóinak látná, hanem önként és örömmel megadná számukra az eltérő világnézeti alapállásnak és meggyőződésnek kijáró köteles tiszteletet. E Boldogasszony-vallás liturgiája bizonyára alkalmas lesz a “szumír-magyar”, “Jézusmagyar” elméletekben rejlő vigaszfunkció, pszichés segítség hatékony működtetésére, így vonzani fogja azt a réteget, amelynek erre a maga nemzeti önbecsüléséhez szüksége van. És amiként a vallások hittételeinek tartalma immár régóta nem tudományos vita tárgya, éppígy megszabadul majd a tudományos nyilvánosság is a “magyar Jézus” misszionáriusainak időnkénti térítő rohamaitól.

– Van erre példa másutt is? Ilyen típusú saját nemzeti kisegyházakat létrehoztak már más országokban is?

– Nemzet és vallás, nemzet és egyház összekapcsolódására jó néhány példa akad, hiszen a nemzeti mitológiák közismerten vallásos szerkezetűek, és kisebb-nagyobb mértékig mindig átgyúrják a maguk igényei és vágyai szerint a történelmet. Az ilyesféle gondolatok híveinek egyházzá szerveződése azonban már bonyolultabb és hosszabb folyamat; a mi szempontunkból is talán az egyik legtanulságosabb eset a mormonoké az Egyesült Államokban.

– Ha jól tudom, ez személyes tapasztalata volt, személyes élménye…

– Igen, amikor 1993-ban Salt Lake Cityben jártam, természetesen megnéztem a Templom téren a mormonok történetéről szóló szép kiállítást. Ők azt állítják, hogy hagyományaik szerint az óidőkben volt Izraelnek egy olyan törzse is, amely átkelt az Atlanti-óceánon, és éppúgy építette a civilizációt az Újvilágban, ahogyan a bibliai történet népei ideát, Európában és Ázsiában. Jézus élete is pontosan ugyanúgy szerepel náluk, ahogyan az az európai hagyományban van, azzal a fontos különbséggel, hogy amikor Jézus feltámadt, akkor szerintük nem csupán az eurázsiai kontinensre jött el, hanem ellátogatott Amerikába is! Ezért a múzeum festményein a mexikói piramisok előtt pillantjuk meg Jézust, amint vigaszt és reményt nyújt az ott élő népeknek. Az ő hitük szerint azután egy Mormon nevű próféta őrizte meg aranytáblákra följegyezve ezt a történetet, és állítólag ezeket találta meg angyali segítséggel az egyház tulajdonképpeni alapítója, Joseph Smith a múlt században. Ezeknek a szövegét diktálta le híveinek, ebből született a mormon biblia, amely felfogásuk szerint a zsidó-keresztény Szentírással együtt tartalmazza a teljes kinyilatkoztatást. Számunkra ez a példa azért tanulságos, mert azt mutatja, hogy a modern korokban is a történelem egzaktnak vélt tényei puszta nyersanyagok csupán a hit számára. A szaktudomány eszköztára teljességgel érdektelen ebből a szempontból, mert – mondanom sem kell – az égvilágon semmiféle régészeti, írásos stb. bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy ezek a dolgok tényleg így történtek volna. Ez azonban a mormon küldetéstudatot és a történetileg átélt élményvilágot egyáltalán nem zavarja, mi több – és esetünkben ez különösen fontos –, a mormon vezetők soha nem követelték a történészektől, hogy állításaikat fogadják el történeti valóságként. Ezt a gyakorlatot a szumír-magyarológia egyházzá szervezésekor talán érdemes lenne követni.

– Mennyire természetesek a kívülállók reakciói; az irónia, a viccelődés, a nevetés, a gúny? Vagy az, hogy ezt az egész dolgot az elmebaj vagy az ostobaság megnyilvánulásának tartják…

– Ez ugyanannak a helyzetnek a következménye, amelyről beszélünk: aki egy általa választott közegben nem annak szabályai szerint viselkedik – például tudományos vitahelyzetben igét hirdet –, szükségképpen nevetségessé válik vagy bolondnak nézik. E mozgalom kiindulási tételei képesek megmozgatni az átlagosan művelt ember fantáziáját és nemzeti érzelemvilágát, ám pontos cáfolatukhoz már humán szaktudás szükséges. Nem véletlen, hogy elsősorban értelmiségi csoportokban vált a “magyar Jézus” népszerűvé. Leginkább orvosok, műszaki értelmiségiek, vagy olyan sokat olvasó, művelt emberek szegődnek híveivé, akik nem járták végig a modern tudomány módszertani iskoláját. Körükben terjed igazán ez az új mítosz. Mert a 20. századi magyar történelem rémes traumái, iszonyatos élményei, megrázkódtatásai, amelyeket rengetegen a maguk személyes sorsában is megszenvedtek, fogékonnyá teszik az embert a szellemi-érzelmi kompenzációra. Különösen, ha úgy érezheti, hogy ez nem az ő érzelmi elkötelezettségéből fakad, hanem valódi, tényszerű igazság. Ez egyébként, ha belegondolunk, nélkülözhetetlen mozzanat, hiszen minden kultusz kezdőpontján olyan vallásos tapasztalatnak kell állnia, amely a szó leghétköznapibb értelmében igaz. Utána jöhet a mítosz, de a kiindulásnak valóságosnak kell lennie. Talán ez lehet a végső oka annak az igyekezetnek, hogy egy tudománytörténetileg tarthatatlan álláspontot a hívek mégis mint tudományos igazságot fogadtassanak el. De hogy a kérdésére válaszoljak: amíg e vallásos kiscsoport önmagát ebben a formában nem vállalja, és központi hittételének tudományos érvényességet követel, mindig lesz valami humoros az össze nem tartozó elemek egybeerőltetésében. És lesz benne valami félelmetes, valami fenyegető is, mert azt is érzékeltetik, hogy a nemzet ellensége, aki a nézeteiket nem hajlandó elfogadni.

– Mint egyetlen, vitathatatlan igazságot, ha jól értem. Lehet, hogy most érkeztünk el a rosszhiszemű megközelítéshez?

– Így van. Mert a tudományban nincs egyetlen igazság. A tudományos megismerés módszertanilag úgy halad előre, hogy mindig megpróbálja meghaladni saját korábbi álláspontját. Ennek pedig ellentmond a vallásos embernek az a természetes beállítódása, hogy mivel úgy véli, a végleges igazság birtokában van, ezért hirdetnie kell ezt a helyes és igaz meggyőződést. Ezt a hozzáállást a tudásunk gyarapodásával örökké átalakuló és változó tudomány természetesen soha nem fogadhatja el. Ha azonban valaki makacsul nem veszi figyelembe ezt a tényt, és véleményének elfogadását hazafias és morális alapkövetelménnyé teszi, akkor ott nyilván többről van szó: vita helyett harcról, csoportküzdelemről, a “ki van velünk, ki ellenünk” tisztázása érdekében a másik színvallásra, még inkább hitvallásra kényszerítéséről. És ezt már joggal nevezhetjük a téma rosszhiszemű kezelésének. A modern világban ugyanis már általános érték a pluralizmus és a tolerancia, így nem fogadja el a köztudat, ha az emberek szabad véleményének kitett területeken valaki a maga egyoldalú és kizárólagos felfogását erőlteti. Ez már egyértelműen nyomulás, hatalomszerzés, pozíciók meghódítása, társadalmi, politikai, gazdasági helyfoglalás. Ez pedig ellentétes a modern demokráciáknak azzal a fontos alapelvével, amely szerint a közélet terepe világnézetileg semleges, és egyetlenegy csoport sem tehet szert a maga kizárólagosnak hirdetett igazával monopolhelyzetre, mert egy ilyen állapot sérti az emberek lelkiismereti szabadságát. Márpedig a “magyar Jézus” evangéliumának rosszhiszemű hirdetői éppen ilyen kizárólagosságra próbálnak szert tenni a legszebb magyar hazaszeretet nevében.

(Mozgó Világ, 2001/1)

Kezdő oldal	Olvasószolgálat	Médiaajánlat	Impresszum
Parvis	Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

Interjú Csorba Lászlóval

A Változó Világ interjú-gyűjteménye | Életrajzok | Légy hős! | Pályázatok | Történelem | Életmód | Földrajz | Kultúra | Mesterségek | Tudományok