VÁLTOZÓ VILÁG

VV EXTRA

MÉG TUDÁS

EMBER

KÖZÖSSÉG

VVM

 

A mai nap, részletesen  

Támogatásod?

Számít!

 

Interjú Borisz Akunyinnal

A Változó Világ interjú-gyűjteménye | Életrajzok | Légy hős! | Pályázatok | Történelem | Életmód | Földrajz | Kultúra | Mesterségek | Tudományok

 

Egyéni keresés

 

A múltat még Isten sem tudja megváltoztatni.

Agathón görög filozófus (i. e. 447?–401)

A világ bölcsessége :: A népek bölcsessége :: A világ bölcselői

Az orosz Agatha Christie

Beszélgetés Borisz Akunyin íróval, aki igazi sztár lett

 

   

 

 

 

 

 

 

Beszélgetések az Új Kertben

Kompetencia

Kreativitás

Tehetség

Boldogság

 

 

 

Ha mostanában a moszkvai metrón utazik az ember, valakinek a kezében nagy valószínűséggel Borisz Akunyin egyik regényét fogja megpillantani. Értelmiségi körökben is hálás téma az Akunyin-jelenség: órákig lehet hallgatni a különböző véleményeket – egyesek büszkék rá, mert végre Oroszországnak is van olyan lektűrírója, aki Agatha Christie-hez vagy Arthur Conan Doyle-hoz fogható. Mások Akunyin minden tiltakozása ellenére a magasirodalom egészen újszerű és komoly jelenségének tekintik Akunyin sikerét, akinek a XIX. század második felében játszódó krimijei a klasszikus orosz irodalom témáit, alakjait elevenítik fel. Mindenesetre Akunyin igazi sztár lett. Nálunk az Európa Könyvkiadó gondozásában a könyvhéten jelenik meg az író Azazel című regénye.

–Azt hiszem, nyugodtan nevezhetjük a Borisz Akunyin álnevű író megjelenését az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi szenzációjának Oroszországban. Már jó pár regénye megjelent, és Oroszországban lassanként jóformán mindenki megismerte Eraszt Fandorint, a XIX. század második felében játszódó sorozat főhősét, zseniális nyomozóját, amikor végre kiderül, hogy az Akunyin álnév mögött Grigorij Cshartisvili, az ismert irodalmár, szerkesztő, japanológus rejtőzik. Miért döntött úgy, hogy álnéven írja a regényeit?

–Azért, mert az orosz irodalmi kultúra számára elfogadhatatlan volt, hogy egy komoly irodalmár lektűrt, krimit, tömegirodalmat hozzon létre. Ha a kollégáim vagy a beosztottjaim – akkoriban ugyanis az egyik jelentős orosz irodalmi folyóiratnál dolgoztam szerkesztőként – megtudták volna, hogy krimiket írok, rossz szemmel néztek volna rám. A munkahelyemen odalett volna a tekintélyem, s az íróbarátaim kinevettek volna. Ma is sokan gúnyolnak emiatt, de hát annyi baj legyen. Volt még egy tényező; igen hosszú ideig dolgoztam egy esszéköteten, amely aztán Az író és az öngyilkosság címmel jelent meg – ebben az öngyilkosság és az irodalom kapcsolatát, az öngyilkos írók jelenségét kutatom a legkülönbözőbb korokban és országokban –, és nem akartam, hogy a közönség ezt a könyvet ugyanazzal a szerzővel kapcsolja össze, aki a krimiket írja.

–Mindenesetre tény, hogy az Eraszt Fandorin-sorozat, illetve az ezt követő újabb krimisorozatai is óriási népszerűségnek örvendenek Oroszországban, s lassanként számos más országban is. Talán érdemes eltűnődni azon a kérdésen, mivel magyarázható ez az óriási siker – szeretném is hallani erről a véleményét –, de legalább ilyen érdekes az a vita, amely kialakult a regényei körül. Egyesek szerint ez komoly, sokszintű, posztmodern irodalom, mások viszont egyértelműen tömegirodalomnak tartják, még ha hozzáteszik is, hogy elegáns és stílusos. Érdekli önt egyáltalán ez a kérdés? Egyébként az egyik interjújában úgy fogalmazott, hogy ez „félirodalmi sorozat”.

–Azt tudni kell, hogy három sorozatom van, és ezek három különböző kiadónál jelennek meg. Az egyik „irodalmi”, a másik „félirodalmi”, a harmadik „nem irodalmi” sorozat. De mindegyik kétségtelenül a tömegirodalom kategóriájába tartozik. Csak éppen az „irodalmi” sorozatban – ez „női krimiket” tartalmaz – a stílus fontosabb a cselekménynél. Ezeket a könyveket lassan kell olvasni. A „nem irodalmi” sorozat mai történeteket jelent – ott stílus egyáltalán nincsen, csak maga a pőre cselekmény. Az Eraszt Fandorin-sorozat pedig afféle köztes műfajt képvisel. Itt a stílus és a cselekmény egyforma mértékben fontos. Ami a kritikusokat illeti, mint tudjuk, ők nem annyira a vizsgált műről, mint inkább önmagukról írnak. Én mindig, kezdettől fogva azt mondtam, hogy tömegirodalmat művelek. Amivel én foglalkozom, az irodalmi játék, és nem kell túlságosan komolyan venni. Ennek ellenére mindig megkapom azt, hogy Akunyin „hazudik”, hogy „csak úgy tesz, mintha játszana”, amikor pedig valójában vagy monarchista, vagy éppen ellenkezőleg, antimonarchista, esetleg xenofób, vagy mondjuk, antiszemita... azaz minden egyes kritikus talál valamit, amibe belekapaszkodhat.

–Vagyis ha jól értem, önt ezek az ideologikus kérdések nem nagyon foglalkoztatják, hanem sokkal inkább a cselekmény.

–Érdekelni érdekelnek, de nem játszanak főszerepet a regényeimben. A játék szempontjából érdekelnek: mindezek a dolgok – játék a Kelet kérdésével, az ideológiával, a történelemmel, a vallással – számomra nem a regényeim tartalmát, hanem csak a körítését jelentik. És azért van ez a körítés, mert nekem így szórakoztatóbb írni: mivel irodalmár vagyok, sok könyvet elolvastam, és azt akarom, hogy élvezetes legyen számomra az írás folyamata. Vagyis nekem úgy izgalmas, ha a cselekmény mellett vannak a regényeimben egyéb rétegek is. De ezt nem az olvasók kedvéért csinálom, hanem mert másként nem is tudnék írni, és mert így élvezetesebb a munka.

–Csak hát ön valamikor azt mondta, hogy a Fandorin-sorozattal egyfajta mítoszt akar teremteni azzal a feltételes elnevezéssel, hogy „Oroszország, amelyet nem veszítettünk el”. Beszélne erről részletesebben? Hiszen ez mégiscsak úgy hangzik, mint valami komoly, nagy írói feladat és cél, nem pedig egyszerűen csak holmi játék... Nincs itt valami ellentmondás?

–Szerintem nincs. Nem véletlen, hogy ezt az egészet „projektnek” nevezem. Ennek a projektnek a neve: „Borisz Akunyin”, és különböző szintjei vannak. Ami az irodalmat illeti, mint már mondtam, egyfajta játékról van szó, amely bizonyos kulturális feladatokat állít maga elé. Amellett szó van egy kulturális projektről, egy kísérletről, amelynek az a célja, hogy megváltoztassa a tömegirodalom szféráját – elsősorban Oroszországban, de ha sikerül, akkor külföldön is. Az én véleményem szerint ugyanis a tömegkultúra az általános kultúra legfontosabb összetevője, legalábbis ha a hatását nézzük. És nem helyes, hogy olyan megvetéssel tekintenek rá, különösen Oroszországban, s hogy gyakran mindenféle vacak kontárok foglalkoznak vele. A tömegirodalomnak az embert nem kiszolgálnia kellene, hanem felemelnie. És ebben az értelemben egyre szélesebb körben bontakozik ki a projektem, és pontosan ez a célom: legyen tévésorozat a könyveimből, legyen mozifilm, legyen színházi előadás, és a többi. És ehhez a kulturális projekthez kapcsolódik a mítoszteremtés feladata. Egyetlen ország sem létezhet szép és produktív kulturális mítosz nélkül. Oroszországnak van is ilyen mítosza, csak nem dolgoztuk még fel kellőképpen. Létezett egy olyan időszak, amikor az orosz kultúra felvirágzott, s amikor kialakult az orosz klasszikus irodalom. Ez fantasztikusan gazdag anyag, amely rendelkezik a maga sajátos esztétikájával, etikájával, s csak az a feladat, hogy mindezt bevigyük a tömegkultúra területére. Az amerikaiak például a maguk szerencsétlen marhapásztoraiból létrehozták az egész világon ismert cowboymítoszt. Mi, Oroszországban az efféle mítoszteremtéshez sokkal erősebb anyaggal rendelkezünk, amelyet azonban még egyáltalán nem használtunk fel. És ez az, amit most én – elnézést a nem túl szerencsés szóért – kommercializálni igyekszem. Mindemellett ez még egy üzleti projekt is. Szeretném létrehozni a szerző pozicionálásának új típusát – hogy a szerző ne függjön a kiadótól, az irodalmi ügynöktől, hanem az egész folyamatot ő maga irányítsa. Ezért is van három különböző kiadóm, ezért van több ügynököm, és ezért nem írok alá senkivel exkluzív szerződést. Ez az írói függetlenség is valami új dolog, ilyen korábban nem létezett.

–Még ha kicsit visszatérhetnék a kritikusokhoz – gyakran használják az ön műveivel kapcsolatban a „remake” szót. Szinte valamennyi recenzió központi eleme, hogy az ön művei nem eredeti alkotások, hanem feldolgozások, „remake”-ek – azaz ön nagyon következetesen emel be a műveibe jeleneteket, alakokat, szövegeket a klasszikus orosz és világirodalomból. A sorozat első darabjában, az Azazelben vannak például Dosztojevszkijtől, úgymond, átvett alakok, van benne egy olyan oldal, amely Edgar Allan Poe A hollóját idézi fel... Ezt a kritikusok rendszerint posztmodern játéknak nevezik... Nekem mindenesetre úgy tűnik, hogy a legfontosabb alapanyagot Dosztojevszkij regényei jelentik...

–Attól függ, melyik regényemet vesszük. Az Azazel például egy bulgakovi jelenettel kezdődik – A Mester és Margaritából való majdnem pontos idézettel, aztán van benne Dosztojevszkij is, aki sokat foglalkozott az öngyilkosság kérdésével – az Azazel rejtélye egy öngyilkosság körül forog – ...egy szó mint száz, valóban nagyon aktívan használok allúziókat és a „remake” módszerét, hiszen a krimijeim „irodalmi krimik”... Ez azt jelenti, hogy az olvasóval, legalábbis a művelt olvasóval eljátszom egy nyomozós játékot. Na, rájössz-e, hogy ez honnan van? Tudod-e, ki ez az alak, és hogyan alakítottam át? Ha valaki nem elég olvasott, az sem baj, akkor is jól szórakozhat magán a cselekményen. Ezt a posztmodern játékot persze a szükség is szüli, hiszen az irodalmár rendszerint könyvek között él... az életről való ismereteim 99 százalékát könyvekből merítettem. Hála istennek, még soha életemben nem fogtam fegyvert senkire, mint ahogy énrám sem lőtt még senki. Nem öltem, és engem sem akartak még megölni. Úgyhogy bizonyos értelemben egy könyvekből álló univerzumban élek, mint egyébként szinte mindenki más is manapság...

–Visszatérve Dosztojevszkijre – mert úgy gondolom, azért mégiscsak az ő témáit, alakjait használja leginkább –, érdekes, hogy ő talán minden idők egyik legideologikusabb nagy írója, önt pedig az ideológia nem különösebben érdekli...

–Érdekel Dosztojevszkij ideológiája is, de kisebb mértékben. Az ideológus és publicista Dosztojevszkij szerintem meglehetősen jelentéktelen alak. Az író Dosztojevszkij sokkal okosabb a publicista Dosztojevszkijnél. Különben is azt gondolom, egy író tehetségének mértékét az határozza meg, hogy a szövegei mennyivel okosabbak nála magánál. Ha valaki okosabb, mint a szövegei, akkor az illető nem író, és fölösleges írással foglalkoznia. Ha valaki istenáldotta író, akkor úgy, olyan sorrendben kerülnek a papírra a szavai, hogy szinte maguktól új jelentést hoznak létre. Úgyhogy ha önnek nagyon tetszik egy mai író, akkor jobb, ha nem keresi vele a személyes ismeretséget, mert csalódni fog. A könyvei törvényszerűen mélyebbek, okosabbak, erőteljesebbek, mint ő maga.

–Ha már szóba került – óhatatlanul – a posztmodern, egy Szergyucsenko nevű orosz kritikusnál azt olvastam: „A posztmodernizmus Oroszországban megdöglött. Még rángatózik, még hülyíti a nyugati szlavistákat, de ez már csak afféle halál utáni élet.” Szerintem viszont amellett is lehet érvelni, hogy éppen Oroszország lett a posztmodern mintaországa, és a jelentős írók többsége vagy tisztán posztmodern, vagy szinte vonzza a posztmodern elemzéseket. Önnek mi a véleménye a posztmodern állítólagos haláláról Oroszországban?

–Ez terminológiai kérdés, hiszen a posztmodern elég szerencsétlen fogalom... mióta is beszélnek róla – olyan tizenöt éve, igaz? És azóta mindenki másként definiálja. Az én definícióm egyszerű és világos. A posztmodern irodalom olyan műveket, olyan szövegeket jelent, amelyek elsősorban nem az életből, hanem más szövegekből születnek. Ha erről van szó, akkor a posztmodern haláláról beszélni értelmetlen, mert amíg az írók olvasni fogják más írók műveit, addig posztmodernek lesznek.... De egyébként ez a kérdés nem nagyon izgat, mármint az, hogy egy-egy mű számára mi jelenti az ihlet forrását. Én két részre osztom az irodalmat és általában a művészetet: mint a mesében, van a halál vize, és van az élet vize. És hogy melyik melyik, azt rögtön érzi az ember. Ha pedig egy mű nem eleven víz, nem az élet vize, akkor teljesen mindegy, hogy miből született, más könyvekből vagy az író saját élettapasztalatából.

–Az Eraszt Fandorin-sorozat történelmi krimijei után ön nemrég belekezdett egy olyan sorozat megírásába, amely immár a mai Oroszországban játszódik. Ennek a legelső darabjában, legalábbis a könyv elején elég sötét képet fest erről a mai Oroszországról....

–Valóban így érezte? Nem, nem hiszem... talán csak kicsit erős színeket használok. Különben is arról van szó, hogy a könyv elején egy angol úriember először jön Oroszországba, és itt minden szörnyűnek és érthetetlennek tűnik számára. Van, ami tetszik nekem a mai Oroszországban, van, ami nem, de öszszességében úgy gondolom, Oroszország az egész történelme során még soha nem élt át olyan ragyogó időszakot, mint az elmúlt egy évtized. Az elmúlt tíz-tizenöt év alatt óriási utat tett meg az országunk. Az emberek szinte a felismerhetetlenségig megváltoztak – pozitív irányba. Én a magam szempontja szerint ítélem meg egy-egy civilizáció fejlettségét, és ezt a szempontot az emberi méltóságérzet koefficiensének nevezem. Tizenöt évvel ezelőtt erről még szinte beszélni sem lehetett, ma viszont felnőtt egy olyan nemzedék, amelyikben végre megvan ez a méltóság, magabiztosság, amelyik a saját erejére kíván támaszkodni, és nem az állam segítségére vár állandóan. Az emberek megtanultak önállóan gondolkodni, és Oroszországban most ez a leglényegesebb...

–Valahányszor Moszkvába jövök, én is érzem ezt a hatalmas fejlődést....

–Igen, a mai Moszkvában van valami, amit kulturális energiának lehetne nevezni. Moszkva szerintem ma érdekesebb város, mint London vagy Párizs...

–Amikor meg otthon vagyok, Magyarországon, és csak az orosz újságokat olvasom, szinte az az érzésem támad, hogy ez egy haldokló nemzet... Nemrég olvastam például az Argumenti i Fakti című újságban egy cikket, amelynek a szerzője azt a tételt próbálja bizonyítani, hogy „Oroszország kihaló és degenerálódó országgá” változott.

–Amikor külföldön vagyok, a tévét nézve, az újságokat olvasva engem is mindig elfog egy olyan érzés, hogy Oroszországban valami szörnyűség folyik... Aztán hazajövök, és látom, hogy minden rendben... Mindegy, ez is normális, a média már csak ilyen... a jó hír nem hír...

–No de térjünk vissza a könyveire, jelesül most Az író és az öngyilkosságra, amelyben öngyilkos magyar írókról is ír, de most arról a fejezetről szeretném, ha beszélgetnénk, amelyik az eutanáziáról szól, s úgy tűnik, ön ott az eutanázia mellett érvel. Ez a párhuzam talán túl merésznek fog tűnni, de mintha az ön könyvei is bizonyos eutanáziát valósítanának meg... a nagy irodalom, úgymond, meghalt, de meg lehet édesíteni ezt a rossz hírt azzal, ha játszunk a valahai nagy irodalom cserepeivel...

–Ezzel egyáltalán nem értek egyet. A nagy irodalom nem halt meg, csak épp nem minden évben születik nagy mű az irodalomban. Persze, pontosan kell látni, hogy a tömegirodalom és az igazi irodalom két egészen különböző dolog. Az Inosztrannaja lityeratura című folyóiratban például indítottam egy sorozatot, egyszerűen az a címe, hogy „Orosz irodalom”, és itt igazi, nagy irodalmat igyekszem közölni. A jövő évben három ilyen mű jelenik meg... Úgyhogy azt gondolom, éppenséggel inkább a nagy irodalom reneszánszáról lehet beszélni manapság...

–És azt jól éreztem, hogy pártolja az eutanáziát?

–Nos, egyetértek vele, ha bevezetik az eutanáziát Hollandiában, de ellenezném, ha holnap be akarnák vezetni Oroszországban. Az eutanázia legalizálása ugyanis a társadalom igen magas szintű jogi, erkölcsi fejlettségét feltételezi... és annak a bizonyos emberi méltóságérzetnek a magas szintjét is, amiről már beszéltem.

–Végezetül mondana néhány szót arról a filmről, amely az Azazel alapján készült? És úgy tudom, már Amerikában is elkezdődtek a munkálatok, ahol ugyanebből a regényből hollywoodi film készül.

–Jelen pillanatban összesen három filmről lehet beszélni. Az egyik már elkészült, az Azazel című tévéfilmsorozat, s jövő vasárnap mutatja be a tévé. A rendezője Alekszandr Adabasjan, aki igen neves művészfilmrendező. Én magam választottam őt, mert azt akarom, hogy ez a projekt – amelyet úgy is leírhatnék, hogy a magas irodalom igényességével alkotott tömegirodalom – képileg is ugyanolyan színvonalon valósuljon meg. Mióta megszűnt a szovjet televízió, ez az orosz tévé első igazán nagyszabású, nagy költségvetésű vállalkozása. A másik terv az Államtanácsos című regényem megfilmesítése, szintén a Fandorin-sorozatból. Ez mozifilm lesz, van már szerződésem rá Nyikita Mihalkov stúdiójával, és már kész a forgatókönyv is. És végül valóban hollywoodi film is készül az Azazelből, éspedig Paul Verhoeven lesz a rendezője. Ez még a kezdeti stádiumban tart, éppen csak elkészült a forgatókönyv.

M. Nagy Miklós [Népszabadság, 2002. május 4.]

 

  

 

 

X

Hirdetés X

 

 

 
   

Ajánlott irodalom

 

 

A  VÁLTOZÓ VILÁG

köteteinek nagy része megvásárolható az ország két legnagyobb könyvkereskedőjénél online, ingyenes átvétellel az általad kiválasztott könyvesboltban vagy házhozszállítással.

Libri

 

Líra

A kiadónál az összes cím is megrendelhető, akár személyre szabott változatban. Hála a digitális nyomtatásnak, az éppen elfogyott címek is kaphatók rövid határidővel.

Kiadó

 

 

 

 

 

Akunyin, Borisz: Akhilleusz halála, 2007

Akunyin, Borisz: Azazel, 2002

Akunyin, Borisz: Leviathan, 2004

Akunyin, Borisz: Török csel, 2003

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Göncz Árpád: Gyaluforgács, 1991

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó Magda és mások: A nő szerepe: főszerep, 1971

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

 

 

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

 

         

  

 

  

VÁLTOZÓ VILÁG 28.

Az interjú

 K     R     M 

 

X

Hirdetés X

 

– ...Ha a háború véget ért, talán hasznára lehetünk a világnak.

– Valóban azt gondolják, hogy akkor hallgatni fognak magukra?

– Ha nem: tovább várunk. Átadjuk a fejünkben őrzött könyveket gyermekeinknek, s majd ők várnak tovább... De nem kényszeríthetjük az embereket arra, hogy meghallgassanak. Maguknak kell rájönniük, ha majd egyszer elkezdenek gondolkodni, s kérdéseket tesznek fel: miért is robbant fel a világ alattuk? Egyszer csak eljön az ideje.

– Hányan vannak maguk?

– Sok ezren az elhagyott utak és sínek mentén....

Folytatás 

Figyeld a Változó Világ Mozgalom blogját !

Kapitány – Szomorúan figyelem, hogy a demokrácia Európában válságban van.

Professzor – Inkább a demokrácia Európában honos modellje van válságban, éspedig mélyülő válságban.

Doktor – Láttunk mi már valóságos és mondva csinált válságok szűnni nem akaró mélyülését.

Mester – Az igazi probléma, kedves barátaim, az, hogy ez a modell akkor is rossz, ha éppen nincs válságban.

Doktor – De mit kell érteni európai modell alatt?

Kövesd a négy barát beszélgetéseit !

Változó Világ Közösségi Tér

Első lépés: regisztrálj!

Második lépés:

foglald el saját birtokodat!

Harmadik lépés:

ismerd meg birtokodat!

 

X

 

 

  

  

 

 

  

 

CHANGING WORLD | LE MONDE CHANGEANT | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА

Flag Counter

2010. június 20-én telepítve.

  

Kezdő oldal

Olvasószolgálat

Médiaajánlat

Impresszum

Parvis

Teszteld internetkapcsolatod sebességét!

 

 

VÁLTOZÓ VILÁG

1995 óta

EMBERHIT

2001 óta

ÚTMUTATÓ

1991 óta

VVM

1992 óta

MOST, VALAMIKOR

Az idők kezdete óta

APEVA

Az idők kezdete óta

 

© Változó Világ, 2023