Szakkönyvtár | Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Mesterségek | Tudományok

A mai országos szakkönyvtárak zömét a 19. században alapították. 1802: Országos Széchényi Könyvtár, 1826: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1867: Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára, 1869: Országgyűlési Könyvtár, 1876: Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum (akkor mint Országos Tanszermúzeum és Könyvtár), 1883: Technológiai Iparmúzeum (az Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár elődje). A második világháború utáni hullámban újabbak jönnek létre. 1947: Országos Idegennyelvű Könyvtár, 1948: Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ, illetve az Országos Orvostudományi Információs Intézet és Könyvtár. Életükben, mint az egész hazai könyvtárügyben is az 1961. év jelentett fordulópontot. Megalakult az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, a művelődési tárcától átveszi az OMIKK-ot (akkori neve Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ). Az OMFB könyvtárpolitikai vezérelve a „dokumentáció” (ahogyan a minőségi szakirodalmi tájékoztatást Paul Otlet nyomán 1905-től nevezzük) megszervezése és széles körű elterjesztése volt. A dokumentációs tevékenység kötelező elvei voltak: bármely dokumentum (nem csupán a könyvtárak által hagyományosan őrzöttek) lehet információs forrás, gyorsaság, kötelező tartalmi elemzés (legelterjedttebben a referálás, de ezen túlmenően egészen a szemletanulmányokig), továbbá a szolgáltatások aktív szétsugárzása akár egyéni témára vonatkozó SDI formájában. A hatvanas években, elsősorban az országos szakkönyvtárakra alapozva, megjelenik a dokumentáció. Az OMFB szerepét később jogszabály is rendezi. A 17/1976. MT rendelet 30. §-a kimondja, hogy „a könyvtárak szakmai tájékoztatási (információs) tevékenységére vonatkozó felügyeletet a kulturális miniszter az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság elnökével együttesen látja el”.

Lehet mérlegelni, hogy helyes döntés volt-e a dokumentációs (mai szóval: információs) feladatok zömét az országos szakkönyvtárakhoz telepíteni. Akkor ugyanis az egyetemi könyvtárak, jelesül a szakegyetemek könyvtárai főként az alkalmazott tudományok terén gazdagabb állománnyal rendelkeztek, mint az országos szakkönyvtárak. Logikus lett volna tehát az új feladatokat is ide helyezni. Az is kétségtelen, hogy ez a döntés az országos könyvtárak (főként a műszaki, orvosi, mezőgazdasági tudományokban) gyorsuló fejlődését eredményezte az egyetemi könyvtárak sorvadása mellett. De a döntés mellett is számos érv hozható fel: financiális, felügyeleti okok, a nemzetközi rendszerekben való részvétel (KGST NTMIR) szóltak mellette. Ezt a problémát azért jelzem, mert azóta is számos, könyvtártípusok közötti feszültség, ellentét, néha félreértés forrása ez a harminc éve hozott döntés.

Az 5/1978. KM rendelet 2. sz. melléklete felsorolja az „országos” szakkönyvtárakat. A jegyzéken 120 (!) könyvtár szerepel. (Idővel még továbbiakat is kijelöltek.) Közülük jó néhány már nem is létezik. Az „országos” jelző nagylelkű odaajándékozása azzal magyarázható, hogy akkor folytak az említett KGST bekötésű szakirodalmi (később szakmai) információs rendszer kiépítésének munkái, ehhez sok specializált gyűjteményre volt szükség. Törekvés volt ugyanis a szakterületek hézagtalan lefedésére.

Országosnak az a szakkönyvtár tekinthető, amely szolgáltatásait az egész országra kiterjedően képes megszervezni és nyújtani, valamint önálló költségvetése van. Kilenc könyvtárat lehet ilyennek minősíteni: OSZK, MTAK, OK, KSH, OPKM, OMIKK, OMgKDK, OIIK, ÁIK, amelyhez tizedikként a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár csatolható szociológiai gyűjteménye és szolgáltatásai miatt. Az ÁIK esetében az „idegennyelvűség” nem határoz meg tudományt, ám egyre inkább a nemzetiségi kérdés és a kisebbségkutatás, valamint a világirodalom szakkönyvtárává válik.

Milyenek ők?

Az országos szakkönyvtárak állománya mintegy 15 millió könyvtári egység. Egyéni használóik száma 100 ezer felett van. Megjegyzendő, hogy az összes szakkönyvtárak (egyetemi könyvtárak nélkül) igénybe vevők száma negyedmillióra tehető. E használók főként az értelmiségi rétegből valók, akikhez intézményi és külföldi megkeresők is csatlakoznak. A felhasználók évente kb. 440 ezer alkalommal fordulnak szakkönyvtárhoz, kéréseik kielégítésére mintegy 5,5 millió könyvtári egységet mozgatnak meg. Az országos szakkönyvtárak használata évről évre egyenletesen növekszik.

A fenti adatokhoz két megjegyzés kívánkozik. Az állomány imponáló nagyságához az is hozzátartozik, hogy az ún. inkurrens állományt is magában foglalja. Ezen nem elavult, hanem ritkán használt művek értendők. Mivel a magyarországi könyvtári rendszerből hiányzik az országos tároló- és kölcsönkönyvtár intézménye (kezdeményei ugyan léteznek az OSZK-ban), könyvtáraink óvatosabban élnek az állományapasztással. Csupán feltételezni lehet, hogy ennek következtében a könyvtárak optimális méretű állományát meghaladó redundáns nagyságról van szó.

A másik megjegyzés a könyvtárhasználat természetére vonatkozik. Szakkönyvtárakban az évi 440 ezer használati alkalom, és az 5,5 millió megmozgatott dokumentum csak részben egyszerű kölcsönzés (könyvtárközi kölcsönzés) vagy helyben használat, az esetek jelentős részében ezen túlmenő igények kielégítéséről van szó.

Országos szakkönyvtárainknak bármely más könyvtártípusét magasan meghaladó szerepük van a hazai könyvtárügyben azzal, hogy „összkönyvtárügyi”, több, vagy valamennyi könyvtárat érintő szolgáltatások, intézmények, tevékenységek ezekben koncentrálódnak. A magyarországi könyvtárak rendszerként való működéséhez van rájuk szükség, sőt mivel „központi” feladatokról van szó, húzóerőt gyakorolnak a könyvtárügy fejlődésére is. A fontosakat érdemes megemlíteni.

1. A hazai dokumentumtermés bibliográfiai számbavétele kizárólag ebben a körben megy végbe, az egyetemes számbavétel (UBC) részeként. Ez a könyvtárügy kötelező feladata. A nemzeti bibliográfiai rendszerért, beleértve a géppel olvasható variánsokat is, az OSZK felelős, hiszen elsőrendű nemzeti könyvtári feladatról van szó. Ehhez csatlakoznak a nemzeti szakbibliográfiák, ezeket kizárólag az országos szakkönyvtárak produkálják, elvégezve a hazai dokumentumtermés analitikus számbavételét (pl. a folyóiratok repertorizálásával). A nemzeti szakbibliográfiai rendszer eléggé hézagos, nem lévén egyik-másik tudományban országos szakkönyvtár. Az is sajnálatos, hogy az általános és a szakterületi számbavétel rendszertanilag nem illeszkedik egymáshoz; illeszkedés csak a géppel olvashatóságban létezik az alkalmazott szabványok következtében. A lényegen azonban ez nem változtat: ezt a feladatot az országos szakkönyvtárak végzik.

2. Ez a kör vezeti valamennyi országos (összkönyvtári) nyilvántartást. Az országos lelőhely-katalógusok a legkisebb és legtávolabbi, bármely típusú könyvtár számára nélkülözhetetlenek. Még a kutatás-nyilvántartást is e könyvtárakban szervezték meg (OMIKK); feltehetően koordinációs és tudománypolitikai okokból e nyilvántartás(ok) újraélesztése napirendre kerül(t).

3. Ebben a körben születik a szaksajtó: Könyv, Könyvtár, Könyvtáros; Tudományos és Műszaki Tájékoztatás; Könyvtári Figyelő. Az első lapgazdái között két országos szakkönyvtár (OSZK, OPKM) és három társadalmi szervezet található, a másik kettőt az OMIKK, illetve az OSZK adja ki.

4. Ebben a körben dolgozták ki a szakmai szabványokat, főként az OMIKK és OSZK jóvoltából; bár e munkák lelassultak, legújabb eredményként a HUNMARC említhető.

5. A könyvtártudomány és szakirodalmi informatika elmélete tekintetében a „kilencek” jelentősebb szerepet töltöttek be a tanszékeknél is. Már a hatvanas években műhelyek alakultak ki az OMIKK-ban és az OSZK-KMK-ban. Az OMIKK Módszertani kiadványok sorozata 49 monográfiából áll, a Tudományos tájékoztatás elmélete és gyakorlata (más tudományokban is számon tartott) kötetei 25 kötetet tesznek ki. A KMK kiadványai szélesebb tematikájúak. Példaként Polzovics Iván hézagpótló összefoglaló munkáját érdemes kiemelni (Bevezetés a szakirodalmi dokumentációba). Ezeknek a kutató/fejlesztő munkáknak következtében alakult ki a könyvtárügy munkakapcsolata más tudományok intézményeivel, jelesül az általános és számítógépes nyelvészet kutatóival. Ezek a munkakapcsolatok már nem élnek.

6. A tezauruszkérdést ebben a körben vetették fel először, mind a négy idevágó hazai monográfia a kilencek valamelyikétől származik, Sőt, az indexelés/osztályozás problémái a tezauruszoknál is erősebb hangsúlyt kaptak. Ebben a körben születtek az első tezauruszok, egyáltalán a legtöbb tezauruszt ebben a körben készítették.

7. A szakképzésben – az intézményes iskolarendszerű képzés mellett – ezek az intézmények szerepet kaptak a rendszeres oktatás megszervezésében.

8. Az információfeldolgozás technológiájában ebben a körben vezettek be alapvető újításokat. A referálás elindítása, a szemletanulmányok műfajának meghonosítása a kilencek érdeme. Bármily hihetetlen, a világon elsőként az OMIKK szervezett SDI-szolgáltatást, még a számítógépek megjelenése előtt; igaz, kevés témában. A nemzetközileg egyik legigényesebb indexelést (PRECIS) hazánkban egyedül az OPKM-ben alkalmazták. A példák sorolhatók.

9. Az első permutált indexeket (KWIC formában) az OMIKK állította elő.

10. A mikroképtechnika, később az AV-technika elterjesztése, népszerűsítése az MTAK, OSZK és OMIKK munkájának eredménye az első laboratóriumok létrehozásával, szakfolyóirat indításával.

11. Az OMIKK kezdeményezte az ún. közös (osztott) katalogizálást, végezte az első kísérleteket. Tapasztalatait egyetlen fejlesztési koncepció sem nélkülözheti.

12. A külföldi számítógépes szolgáltatásokat (CAC) elsőként a veszprémi egyetem, röviddel ezután a miskolci (METADEX), még később az OMIKK honosította, ez utóbbi egyszerre hármat (INIS, INSPEC, Compendex) is. Ma a CD-ROM technika népszerűsítésében is élen járnak.

13. Az első online kapcsolatot külföldre ebből a körből létesítették.

14. Az ETO teljes kiadását az OMIKK vállalta magára.

15. E könyvtárak közül szinte valamennyi kiadóként is jelentős. (Az egész tudományos élet számára fontos olyan művek megjelentetése, amelyeket főhivatású kiadó anyagi okokból nem vállalhat.)

Az utóbbi néhány évben a számítástechnikai fejlesztés terén felzárkóztak az egyetemi könyvtárak főleg integrált könyvtári szoftverek átvételével, és a CD technika alkalmazásával. Ugyanez állapítható meg néhány megyei és városi könyvtárra is. A mai kép tehát kiegyensúlyozottabb.

Az eddig elmondottakból nyilvánvaló, hogy az országos szakkönyvtárak a könyvtárügy életében, a könyvtári rendszer rendszerként való működésében, a dokumentumellátásban és tájékoztatásban nélkülözhetetlen feladatokat láttak el. Mégis, ez ideig minden fejlesztési programból kimaradtak. Jelentőségüket megítélni nem célszerű egyenkénti értékelésük összegzésével, hanem csak az egész könyvtárügy és rendszer egészének vizsgálata alapján. Az egyedenkénti értékelés egyébként is a fenntartók feladata.

Az országos szakkönyvtárakat aszerint is érdemes megvizsgálni, hogy az adott tudományterületen létezik-e országos szolgáltatásokra alkalmas egyetemi gyűjtemény, vagy pedig olyan diszciplínában van szerepük, amely nem tartozik valamely egyetemi könyvtár gyűjtőkörébe. Csupán három országos szakkönyvtár van, amelynek – madártávlatból tekintve – van egyetemi könyvtári megfelelője. A műszaki tudományok, az agrártudományok és az orvostudomány azonban olyan hatalmas szakterületek, hogy a szakirodalmi tájékoztatást több könyvtár együttesen is csak nagy erőfeszítéssel láthatja el. Az OMFB indított vizsgálatot abban a tekintetben is, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemi Könyvtár és az OMIKK külföldi folyóirat-állományában mekkora az átfedés. A vizsgálat azt állapította meg, hogy a párhuzamosan rendelt folyóiratok mennyisége elhanyagolhatóan kicsi. Más – aktuális – adatról nincs tudomásunk, mivel az ellátottsági vizsgálatok, amelyek mintegy negyed százada még rendszeresen folytak, sajnálatosan abbamaradtak. Az országos szakkönyvtárak gyűjtőköreinek a többi tudományban nincs számottevő felsőoktatási megfelelőjük (statisztika, pedagógia stb.).

Még egy megjegyzés kívánkozik ide kiegészítésül. Az országos szakkönyvtárakat nem terheli a felsőoktatási könyvtárakban hullámokban, egy időben és tömegesen jelentkező, egyébként természetes hétköznapi igény, amely a kötelező irodalomra, tankönyvekre, jegyzetekre irányul. Ezek a hullámok elérik valamennyi könyvtárunkat, mivel a felsőoktatási könyvtárak érthetően nem képesek egyszerre egész évfolyamokat kielégíteni.