Ray Bradbury | Fahrenheit 451 | Történelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok

Olvasó világ

A közkönyvtárak világa

A szakkönyvtárak világa

Az iskolakönyvtárak világa

A magánkönyvtárak világa 

Üdvözöljük, Montag!

– Nem illek maguk közé – mondta nagy sokára Montag. – Világéletemben tudatlan fajankó voltam.

– Mi is. Mindnyájan sok jó szándékkal hibáztunk. Különben nem lennénk itt. Mikor egyedül voltunk, nem volt egyebünk a dühnél. Én leütöttem egy tűzőrt, amikor évekkel ezelőtt fel akarta gyújtani a könyvtáramat. Azóta bujkálok. Akar hozzánk csatlakozni, Montag?

– Igen.

– Mit tud felajánlani?

– Semmit. Megvolt nekem a Prédikátorok könyve és a János könyve a Jelenésekről. De most már azok sincsenek meg.

– A Prédikátorok könyve? Remek volna. Hol van?

– Itt – felelt Montag, és a fejére mutatott.

– Aha – bólintott mosolyogva Granger.

– Mi a baj? Nem jó? – kérdezte Montag.

– Több mint jó: tökéletes! – Granger a pap felé fordult. – Van példányunk a Prédikátor könyvéből?

– Egy. Youngstownban. Egy Harris nevű ember.

– Montag! – Granger megmarkolta Montag vállát. – Óvatosan járjon. Vigyázzon az egészségére. Ha Harrissal valami történne: magán kívül nem lesz több példány a Prédikátor könyvéből. Láthatja, végül is milyen fontos személy lett magából.

– De elfelejtettem.

– Semmi nem vész el soha. Vannak módszereink, amelyekkel fel tudjuk rázni emlékezetét.

– Megpróbáltam emlékezni.

– Ne próbáljon. Ha szükségünk lesz rá, majd előkerül. Valamennyiünknek fényképező memóriája van; de egy életet töltöttünk el azzal, hogy megtanuljuk: hogyan lehet a fejünkben megtartani olyan dolgokat, amelyek amúgy is benne vannak. Simmons húsz év alatt kidolgozta azt a módszert, amelynek segítségével bármit újra felidézhetünk, amit valaha olvastunk. Volna kedve egyszer elolvasni Plátó Köztársaság-át?

– Természetesen.

– Én vagyok Plátó Köztársaság-a. Szeretné olvasni Marcus Aureliust? Mr. Simmons: Marcus Aurelius.

– Üdvözlöm – mondta Mr. Simmons.

– Helló – felelte Montag.

– Szeretném, ha megismerkedne Jonathan Swifttel, a Gullivet utazásai című gonosz politikai gúnyirat szerzőjével. Ez a barátunk Charles Darwin, ez itt Schopenhauer, az ott Einstein, tőlem jobbra Mr. Albert Schweitzer ül, egy valóban emberszerető filozófus. Hát ezek volnánk, Montag! Arisztofanész és Mahatma Gandhi, Gautama Buddha és Konfucius, Thomas Love Peacok és Thomas Jefferson, és ha tetszik, Mr. Lincoln. Azonfelül mi vagyunk Máté, Márk, Lukács és János.

Valamennyien csendesen nevettek.

– De hiszen ez lehetetlen! – szólt Montag.

– Pedig így van! – felelte mosolyogva Granger. – Mi is könyvégetők vagyunk. Ha elolvasunk egy könyvet, elégetjük, nehogy rajtakapjanak bennünket. A mikrofilmezés sem lett volna célravezető; nem akartuk elásni a filmeket, hogy később visszatérjünk értük, mivel állandóan fenyegetne bennünket a leleplezés lehetősége. Ezért jobb, ha vén fejünkben őrizzük a dolgokat, ahol senki sem találhatja meg, sőt még csak nem is sejti. Mi valamennyien a történelemnek, az irodalomnak, a nemzetközi jognak egy-egy töredékét őrizzük. Byron, Tom Paine, Machiavelli vagy Krisztus is megvan. És ütött a tizenkettedik óra. A háború kitört. Mi itt vagyunk kint, amott a város tarka, ezer színű köntösében. Min gondolkodik, Montag?

– Arra gondolok, milyen ostoba voltam, amikor a magam szakállára akartam működni, amikor elhatároztam, hogy könyveket dugok el a tűzőrök házában, és feljelentem őket.

– Azt tette, amit tennie kellett. Országos viszonylatban talán nagy hatása lehetett volna. De a mi módszerünk egyszerűbb, és úgy vélem: jobb. Csak annyit akarunk elérni, hogy érintetlenül, biztonságban őrizzük azt a tudást, amelyre később szükség lehet. Egyelőre nem törekszünk arra, hogy felbujtsuk, fellázítsuk az embereket. Mert ha megsemmisítenek minket, a tudomány meghalt, talán örökre. A magunk sajátos módján mintapolgárok vagyunk; elhagyott utakon járunk, éjszakánként a hegyekben alszunk, s a városiak nem törődnek velünk. Néha feltartóztatnak, megmotoznak, de nincs nálunk semmi, ami gyanúba keverhet. A szervezet rugalmas, laza és szétszórt. Közülünk néhányan plasztikai műtéttel megváltoztatták arcukat és ujjlenyomatukat. Most szörnyű feladatunk van: várjuk, hogy a háború megkezdődjék, és mielőbb véget érjen. Nem valami derűs feladat, de mit tehetünk, nem szólhatunk bele. Fölösleges kisebbség, pusztába kiáltó szó vagyunk. Ha a háború véget ért, talán hasznára lehetünk a világnak.

– Valóban azt gondolják, hogy akkor hallgatni fognak magukra?

– Ha nem: tovább várunk. Átadjuk a fejünkben őrzött könyveket gyermekeinknek, s majd ők várnak tovább, amíg át nem adhatják tudásukat a világnak. A tudás egy része természetesen így elvész. De nem kényszeríthetjük az embereket arra, hogy meghallgassanak. Maguknak kell rájönniük, ha majd egyszer elkezdenek gondolkodni, s kérdéseket tesznek fel: miért is robbant fel a világ alattuk? Egyszer csak eljön az ideje.

– Hányan vannak maguk?

– Sok ezren az elhagyott utak és sínek mentén, kívül csavargók, belül könyvtárak. Eleinte nem volt ebben semmi tervszerűség. Minden embernek volt egy könyve, amelyre emlékezni akart, s emlékezett is. Aztán húsz-egynéhány év alatt, ahogy ide-oda vándoroltunk, találkoztunk egymással; s laza hálózatot létesítettünk, és terveket szőttünk. A legfontosabb az volt – s ezt jól bele kellett vésni a fejünkbe: hogy nem vagyunk nagy emberek, nem vagyunk senkinél értékesebbek. Hiszen nem vagyunk egyebek, mint a könyvek borítólapjai; ezenkívül nincs is semmi jelentőségünk. Közülünk néhányan kis városokban élnek. Thoreau Walden-jének első fejezete Green Riverben, a második fejezet a Mainbeli Willow Farmban. Van egy városka Marylandben, amelynek mindössze huszonhét lakosa van, ezt nem fenyegeti bomba. Ott él egy Bertrand Russell nevű embernek összes tanulmánya. Ha fellapozza a várost, meglátja, milyen sok oldal esik egy személyre. S ha véget ér a háború, eljön az a nap, talán csak évek múlva, amikor újra lehet írni majd a könyveket, csak egymás után be kell hívni az embereket, hogy felmondják, amit tudnak, és újra kinyomtathatjuk az egész tudást mindaddig, amíg el nem jő az újabb középkor, s akkor kezdhetjük elölről az egész istenverte folyamatot. Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.