– Talán túl sok kellemetlenség érte az elmúlt évadban, ezért nem akar a színházról beszélni?

– Ellenkezőleg! Nagyon szerettem a Vihar Prosperóját vagy az Éjjeli menedékhelyet. Ezek a darabok igencsak szélsőséges véleményeket váltottak ki, és ez jó.

– Nem jobb, amikor a nézőknek egyértelműen tetszik az alakítás? Nem esett jobban, amikor például a Régi idők focija után a fél ország Ede bácsizta?

– De, az is nagyon jó volt. Mellesleg olyan példát említett, amely igen különleges, hiszen ritkán adatik meg egy színésznek, hogy emblematikussá váló figurát alakítson.

– Márpedig Minarik Ede alakja az lett. Nem volt néha egy kicsit sok az Ede bácsizásból?

– Néha tényleg tele volt a hócipőm, de ma már inkább büszke vagyok rá, és szerencsés fickónak tartom magam, hogy eljátszhattam Minarik Edét. Egyébként négy Minarik egyesületnek vagyok a tiszteletbeli elnöke.

– Azt mondja, jólesett az Ede bácsizás, pedig úgy tudom, azt szereti, ha a magánéletében magánemberként kezelik. Mesélik: a Lukács uszodában interjút kért öntől egy újságíró, de már a művész úr megszólításnál leállította, mondván, ott ön uszodavendég, nem pedig színművész.

– Így van. Oda úszni járok, kilazulni, trécselni. Ebbe nem kell belepiszkítania senkinek. A Lukács uszodát nagyon szerettem.

– Jól értettem: csak szerette?

– Jól értette. Az átalakítás kapcsán sok mindent elrontottak ott, és nagyon fájt, hogy a törzsvendégek kritikai észrevételeinek semmi foganatjuk nem volt. Ennek ellenére rendszeresen járok a Lukácsba, de már korántsem olyan jó érzésekkel, mint korábban. Még egyszer mondom: nem az fájt, hogy ismert emberek véleményére nem adtak, hanem az, hogy a törzsvendégek véleményét hagyták figyelmen kívül. Ott ugyanis az ismert ember kategória átalakul, és a művészekből, közéleti emberekből törzsvendég lesz, ami azon a helyen sokkal fontosabb.

– Budapesten született. Hol?

– A nyolcadik kerületben, és rövid kitérőtől eltekintve, harmincöt éves koromig ott is éltem. Akkor még egészen más hangulata volt annak a városrésznek. Ma már kietlenebb, kegyetlenebb, rosszabb.

– Milyen volt régen?

– Családiasabb, barátságosabb. Például volt a környékünkön két kupleráj, amelyekről ma már tudom, hogy nagyon hasznosak voltak, mert rengeteg indulatot, feszültséget vezettek le. Szerettem a hentes bácsikat, a fűszereseket, a szenespincéseket. Szerettem azt a hangulatot is, amelyet a Mátyás téri muzsikus cigányok teremtettek, és szívesen emlékszem a kisfröccsös, málnás kocsmákra, amelyekben az emberek snapszliztak, zsíroztak. Nekem máig ezek jelentik igazán Pestet. Egyszer Amerikában megkérdezték, hogy honnan jöttem. Mondtam, hogy pesti vagyok. Akkor magyar, pontosítottak. Mire én azt válaszoltam: elsősorban pesti, aztán magyar. De nem csodálkoztak, mert ez New Yorkban történt, ahol az emberek elsősorban New York-iak, és csak másodsorban amerikaiak. Úgyhogy értették, mire gondolok, meg sem fordult a fejükben, hogy viccelek.

– Pedig a pesti ember állítólag mindig viccel.

– Ha elégedetlen a közélet egyes jelenségeivel, elégedetlen a politikusokkal vagy bárki mással, azonnal viccet farag róluk. Kegyetlen város ez. Zámbó Jimmy halálát követő napon például már viccek születtek az esetről.

– Szereti ezt a kegyetlen várost?

– Ez a város nemcsak kegyetlen, de kutyaszaros, rossz szagú, zsúfolt és büdös is. Olyan, amelyben nyomát sem látom annak, hogy valaki figyelne a benne felhúzott épületek összhangjára; olyan, amelyben egyre több a Váci utcához hasonló, ócska konzumhely. Olyan, amelyben száz év kevés volt arra, hogy felkészüljenek az autók elszaporodására, ahol bárki, bárhol, bármilyen utcát lezárhat, viszont ahol az autósnak elég egyetlen pici hibát elkövetnie, kommandós egységek támadnak rá. Ahol rendkívüli a türelmetlenség és a korrupció, ahol az építőipari cápák diktálnak.

– Vagyis nem szereti.

– Szeretem. Én sem értem, miért, de a felsoroltak ellenére szeretem. Ennek talán az az oka, hogy mégiscsak épült itt egy Liszt Ferenc tér, egy Ráday utca, működik itt egy Trafó nevű kulturális központ, ahol kiváló színházi törekvések láthatók, van itt egy szédületes ütemben szépülő állatkert. Ha valamiért világváros Budapest, hát ezért. A Ráday utca a világváros benne, a Trafó, meg a Ráckert. És ezek létrejöttét valószínűleg támogatta az is, hogy az elmúlt évtizedben – legnagyobb örömömre – a fiatalok felálltak a televízió egyre bárgyúbb műsorai mellől, és kirajzottak a városba.

– Helyek már vannak, de nekem hiányzik az utcákról a művészet.

– Igaza van, csakhogy – szemben a nyugati nagyvárosokkal – errefelé nem szeretik a spontán dolgokat. Itt felépítenek egy-egy kulturális központot, és eldöntik az emberek helyett, hogy ők majd oda fognak járni. Érdemes lenne egy-két dolgot az angol parkok mintájára csinálni. Ott ugyanis előbb befüvesítik a területet, aztán ahol az emberek kijárják a füvet, oda építik az utakat. Arrafelé nem azt mondják, hogy fűre lépni tilos, hanem ellenkezőleg: tessék a fűre lépni! Itt megtiltják, hogy az emberek használják a Dunát, pedig éppen hogy ki kellene használni azt a csodálatos lehetőséget, hogy Budapest a Duna két partján fekszik. Fantasztikus csónakázóhelyeket, kirándulásra, pihenésre alkalmas területet lehetne kialakítani. Itt olyan vízi életet lehetne csinálni, amely páratlan. Tálcán kínálja magát a Duna, mi meg nem vesszük észre ezt. A Szúnyog-sziget, a Hajógyári-sziget, a Kopaszi-gát vízi paradicsom lehetne, őrületes prosperitással.

– A Duna-parton egyelőre a Nemzeti Színház épül...

– Ha azt kérdezi, jó helyre épül-e, arra azt válaszolom, hogy nem tudom. A puding próbája az evés. Ha azt kérdezi, hogy a fűre lépni szabad elve alapján épül-e, abban már nem vagyok biztos. És még egy mondat: nekem az lett volna a legkedvesebb, ha a ligetben építik fel. Központi helyen fekszik, van körülötte tér, millió autó elfér ott, és persze annak a területnek van múltja, aurája. Kár, hogy nem vigyázunk jobban az efféle helyekre. Mindent átalakítunk, eltüntetünk.

– Mint a Lukács uszodát.

– Vagy az ügetőt. Bűnténynek tartom, hogy megszüntették. Erre nincs jobb szó: ez bűntény. Na de majd lesz helyette szép, nagy bevásárlóközpont, benne korszerű mozitermekkel.

– Olyan hangsúllyal mondta ezt, amelyből úgy tűnik, nagyon utálja ezeket a csodamozikat.

– Elismerem, hogy a hangminőség százszor jobb, a székek sokkal kényelmesebbek, mint a régi, pesti mozikban voltak, még a pattogatott kukoricát is kedvelem, de valahogy mégsem szeretem ezeket a mozikat. Bámulom őket, de nem szeretem. És tudja, hogy mi a legnagyobb baj velük? Hogy nem lehet előttük találkozni.

– Pedig a találkozási pontok nagyon fontos helyek egy városban. A Moszkva téri óra, a Blaha Lujza téri szökőkút.

– A Blaha Lujza téren ma a szökőkút a találkozási hely, régen a Nemzeti Színház órája volt az. Ahogy a dal is mondta: hétre ma várom a Nemzetinél...

– Alighanem az új Nemzeti is akkor lesz fontos a pestieknek, ha majd az épület előtt randevúznak a fiatalok.

– Bizony akkor. Ám, ha a régit nem rombolták volna le, akkor ez a cécó sem lett volna. Gobbi Hilda csinált egy-két magáninterjút a metrót építő robbantómesterekkel. Azt kérdezte tőlük, valóban le kellett-e rombolni a Nemzetit a metró építése miatt. Azok persze kikérték maguknak. Ugyan művésznő, mondták, csak nem képzeli, hogy amerre a metró jár majd, mindenfelé leromboljuk a házakat? Dehogy volt akadály nekünk a Nemzeti! Micsoda disznóság ezt ránk fogni! Mellesleg a Nemzeti nem is akart térdre rogyni. Kétszer kellett felrobbantani, valahogy a falak is érezték, hogy szörnyű disznóság történik velük. Mi meg ott álltunk, ömlött a könnyünk, a szomszédos ház oldalát ütöttük tehetetlen dühünkben, és abban reménykedtünk, hogy nem sikerül majd lerobbantani azt a csodálatos épületet. Sikerült. Pesten ezek a dolgok sikerülni szoktak.

Trencsényi Zoltán, Népszabadság, 2001. július 21.

A VÁLTOZÓ VILÁG minden kötete mindig kapható!

A VÁLTOZÓ VILÁG katalógusa évről-évre gyarapszik.

Közben az internet és a digitális nyomdatechnika fejlődése új nagyszerű perspektívát teremtett. El lehet felejteni azt a szót: „elfogyott”! El lehet felejteni az esetenként hosszas könyvkeresést.

Itt, a kiadói portálon

 a VÁLTOZÓ VILÁG minden kötete mindig kapható!

Megrendelés