VILÁG

ÚT

VÁLTÓ

ÉRTÉK

MOST

Belépés | Regisztráció

Ma

Támogatásod? Számít!

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor

 

A TUDÁS

365+1 NAPJA

2020, XIX. évfolyam

November 28.

Olimpiák nélkül I.

 

 

 

 

 

Hogy miért fakult el az emberi kultúra egyik legérdekesebb és értékes intézménye a „ragyogó” olimpia, erre a költői kérdésre a történetírás ad választ. E bonyolult okfejtés külön könyvet igényelne, jelen írásunkban ezt nem érintjük. Csupán egy - de talán a leglényegesebb - összefüggésre utalunk: az antik olimpiák a görög poliszdemokráciában virágoztak (Kr. e. VI-V. század), amely az emberiség „normális gyermekkora” volt és kivételes módon tudta felszínre hozni a testkultúra társadalmi relevanciáját és soha nem tapasztalt módon ötvözte az agonisztikát az individuális önmegvalósítással és az identitás (pánhellén) érzés kialakításával. Ezt a társadalmi berendezkedést váltotta fel fokozatosan a hűbéri rend és ez adott végső döfést az ókori olimpiának, amely azonban nem tűnt el nyomtalanul, hanem búvópatakként követte az újabb évszázadok kanyargós útjait

 

A lovagkori korszak

 

Az antik olimpiák, a regionális görög versenyjátékok és a római gladiátorviadalok megszűnése után hosszú ideig „csend honolt” a testkultúra terén Európában. Mint minden társadalmi jelenség, így a testnevelés és a sport története is rendkívül változatos, fel- és lefelé ívelő szakaszok dialektikus egysége jellemzi, melyekben bizonyos visszatéréseket is tapasztalhatunk magasabb fokon. A feudális (hűbéri) rendszer kialakulásával a klasszikus kultúrszférák eltűntek, vagy pedig igen messze kerültek eredeti alapjuktól. A hűbéri rend és annak ideológiai bázisa, az emberiség történetének egyik legnagyobb és leghatékonyabb vallása a kereszténység minden téren radikálisan átformálta az életmódot.

A történetírás szerint ez a korszak az úgynevezett középkor. Ha ezt a szót halljuk, szinte ösztönösen beugrik a sztereotip jelző: sötét. Sötétnek tartja a felületes hétköznapi szemlélet ezt a periódust, ami együtt jár azzal, hogy lenézik annak kultúráját, alacsonyabb rendűnek tekintik művészetét az antikvitáshoz képest, visszalépésnek a politikai-gazdasági élet minden területén. Ez azonban nem igaz! A középkorra lehet azt mondani, hogy „sötét” - ez ízlés és fogalmazás kérdése -, de azt állítani, hogy az emberiség históriájának lépcsőjén visszafelé haladást jelent, ez így történetietlen és hamis. A középkornak elévülhetetlen „érdemei” vannak abban, hogy összekötötte az antikvitást a polgári társadalommal úgy, hogy közben maga is létrehozta a sajátos gazdasági és kulturális produktumait, amelyek semmivel sem alábbvaló értékek, mint az előzőek, vagy az utána következőek - csak mások.

A történettudomány szerint a középkor így tagolható: kora középkor, vagyis a kibontakozó feudalizmus (V-X. század); a kialakult feudalizmus vagy virágzó középkor (XI-XV. század) és végül a hanyatló feudalizmus, a késő középkor (XV-XVII. század). Európában a két utóbbi korszakot keresztezve kialakult a reneszánsz, amely megközelítően a XIV-XVI. század között helyezhető el.

A korai kereszténység után az egyházi alapokra helyezett új vallás - a sztoikus filozófiára támaszkodva - elfordult a világtól. Max Weber ezt a korszakot virtuóz kereszténységnek nevezi, amely az aszkézist, a lemondást tekintette a tökéletesség, az üdvözülés egyetlen eszközének. Kiiktatták a görögök ösztönösen és tudatosan is művelt agonisztikáját, a versengést, a testi erő, valamint az ügyesség presztízsét. Az életteli sportversenyek helyett legfeljebb az önsanyargatásban versenyeztek az emberek. Jellemző, hogy a szerzetesek előszeretettel nevezték magukat Krisztus atlétájának, akik akár az életüket is kockáztatják az isteni célokért folyó küzdelemben. Az aszketikus versengések lényegéről tudósítanak a szentek életéről (hagiográfia), vagy a remeték csodálatos tetteiről szóló krónikák. Makariosz remete hét éven át nem evett főtt ételt, csak füveket, Oszlopos Simeon évekig egy oszlop tetején élt, a tűző napon. Jeromos egyházatya azt írja, hogy egy szerzetes harminc éven át csak vizet ivott, és kevés árpakenyeret evett. Azokról a szerzetesekről pedig igen hosszú listát lehetne készíteni, akik sohasem mosdottak, és nem váltottak ruhát. Egy ideig szinte ragályos járványként terjedt az aszketizmus, a városokba bemerészkedett remeték önmegtartóztató akrobatáknak hirdették magukat, és azzal kérkedtek, hogy felette állnak minden testiségnek. Ha össze akarjuk hasonlítani az ókori kalokagathia elvein felnövekvő görög ifjakat a középkori aszketikus életvitelt követő emberekkel, akkor az egyik analógiának az kínálkozik, hogy ha egybevetjük a két korszak jellemző szobrait. Ezen időszak szellemi testimóniumát (tanúsítványát) Boethius római filozófus fektette le „A filozófia vigasztalása” című híres művében: „Milyen gyarló javakra támaszkodnak azok, akik a testi adottságokra esküsznek. Mert lettek-e nagyobbak az elefántnál, erősebbek a bikánál, vagy gyorsabbak a tigrisnél? Vessétek csak szemeteket az égbolt tágasságára, forgásának gyorsaságára, s szűnjetek végre valahára csudálni hitványságtokat!” Az egész ókori olimpiai legendáriumot és az irigyelt gimnasztikai nevelést szinte megsemmisíti Boethius egyetlen sora: „De értékeljétek amilyen nagyra csak akarjátok a testi kiválóságokat, csak ne feledjétek, hogy csodálatotok tárgya egy háromnapos láz hevétől odalesz.” Abban a teológiai ideológiában, amelyben a legfőbb jó csak az Isten lehet,az ember pedig csupán az égbolton túl találhatja meg boldogságát, nincs helye a testkulturális versengéseknek és értékeknek.

A középkort, az európai népek "kamaszkorát", a legszélsőségesebb jelenségek kísérték: járványok, éhínség, agresszió, anarchia, az emberi élet bizonytalansága. Csak meglehetősen lassan alakulhattak ki azok a társadalmi viszonyok és lehetőségek, amelyek elérték, majd meghaladták az előző korszakok anyagi és szellemi produktumait.

A szerzetesek Krisztus földi képviselői, akik a boldogulás reményét életben tartották, és segítettek a népvándorlás során letelepedett törzseknek (például a magyaroknak 1100 évvel ezelőtt) az új termelési, valamint kulturális szokások elsajátításában, és természetesen a kereszténység felvételében.

A X. század közepén, az augsburgi és a merseburgi csaták után kezdett intézménnyé fejlődni a lovagság, amely ezután hosszú időre meghatározta Európa arculatát, és nem utolsósorban testkultúráját. A lovagrendek eredetét meglehetős homály fedi, és azok pontos keletkezését illetően megoszlanak a történészek álláspontjai. Egyben azonban megegyeznek, hogy a sokféle lovagrend avatási szertartása egyenes folytatása az ókori népeknél tárgyalt ifjúvá avatási ceremóniáknak. Tacitus írt arról, hogy a germánoknál ősi szokás az ifjaknak ünnepélyesen átadni a fegyvereket. Nagy Károly alatt már említik a források, hogy az uralkodó fejedelem fiainak felavatási szertartással egybekötve nyújtották át a harchoz szükséges eszközöket és szimbólumokat.

A lovagság ugyan összefüggött az avatási szertartásokkal és próbákkal, de korántsem merült ki ebben. A lovagi intézmény fő alapelvei ezek: bátorság, erő, küzdő- és állóképesség, becsületesség, udvariasság, részvét a gyengék iránt, elvont és konkrét igazságszeretet, a nők tisztelete, és ezekhez hasonló erények. Hogy miként szerveződtek a lovagrendek ezen princípiumok alapján, arra egy francia szerző (La Curne de Ste Palaye) így emlékszik Mémoires sur I’Ancienne Chevalerie című munkájában: „A tizedik század közepén néhány szegény nemes a jogos védelem szüksége által egyesítve és a sokfejű souverain hatalmak kicsapongásai által nyugtalanítva szívökre vették a nép szenvedéseit és könnyeit, s Istent meg Szent Györgyöt híván tanúkul kezet adtak egymásnak, hogy az elnyomottak védelmére szentelik életöket, és fegyvereik ótalma alá vették a gyengéket. Egyszerűek ruházatukban, szigorúak erkölcseikben, alázatosak sikereikben, szilárdak és rendíthetetlenek a balsorsban, nemsokára kitűnő hírnévre tettek szert. A nép hálája egyszerű és hívő örömében csodálatos hírekkel ékesíté fegyvertetteiket, magasztalta bátorságukat, s az égi hatalmakkal egyesíté imájában nagylelkű szabadítóit.”

A lovagi intézmény alapvetően kozmopolita jellegű, sok nációra jellemző azonossággal rendelkezett, de azért kapcsolódott a hűbéri rend bizonyos régióihoz is, amelyek meghatározták működési módját. Volt, ahol szigorú szabályok szerint avattak, és csak nemesi származásúakat (Franciaország, Spanyolország), volt viszont, ahol a király lovaggá üthetett nem arisztokrata származású bátor vitézeket is. A hűbérurak és a fejedelmek között állandósult a versengés, ezért permanens harcban álltak egymással, ami nem kedvezett a nagy tömegben történő harcászatnak (pl. gyalogság), így előtérbe került az egyéni bátorság és felkészültség. A személyes becsvágy, a minél nagyobb hírnév vált a lovagság egyik legfőbb mozgatórugójává. Különösen érzékelhető ez a kóbor lovagoknál, akiket sem a nemzeti idenditás, sem a vallási meggyőződés nem igen vezérelt, hanem a harcban csupán személyes vágyaikat és egy elvont igazságérzetet képviseltek.

A lovagi képzés tartalma viszonylag elég ismert. Közhelyszerűen emlegetik a tankönyvek a hét lovagi képességet, és az erkölcsi nevelés fontosságát. A valóságban ez is bonyolult rendszerként működött, mint azt az antik pedagógiánál tapasztalhattuk az ifjak szocializációját illetően. A gyermekek lovagi nevelése általában hétéves korukban kezdődött, amikor a családból (ahol nők nevelték őket) kiemelték, és elküldték valamelyik gazdag úr (fejedelem) udvarába, ahol kiképezték, fizetést kaptak mint „profi” zsoldosok, és legfőbb céljuk az lett, hogy gazdájuk szolgálatában kiérdemeljék a lovagi sarkantyút. Az apródság 14 esztendős korig tartott, ezalatt többnyire cselédsorban teltek az évek, egyetlen dolga volt az ifjúnak, testi gyakorlatokat végezni és lovagolni. Ezt követően fegyvernöki beosztásba került a lovagjelölt, vagyis fegyvert kapott, amit vallásos szertartással külön is megerősítettek. Az apródot a szüleik kísérték az oltárhoz égő gyertyával a kezükben, ahol a pap a megszentelt kardot felkötötte az ifjú fegyvernök oldalára. Ettől kezdve a fegyverforgatás volt a legfontosabb, amelyet lóhátról is gyakoroltak. A lovag és a fegyvernök ruházata eltért egymástól. Az előzőek használhattak arany díszítést, amíg az utóbbiak csak ezüstöt. Huszonegyedik évét elérve a fegyvernök kellően kiképzetté vált, és megérett a lovagrendre, arra, hogy a csatában az első sorban harcolhasson. A lovaggá avatás különböző - díszesebb vagy egyszerűbb - alakzatban történhetett, egy biztos, hogy a karddal vállra ütés nem maradhatott el, miközben azt mondta a beavató: „Istennek, Szent György lovag nevében lovaggá ütlek. Légy bátor és hű!”

Jól felismerhető atavisztikus jegyek találhatók a lovaggá ütés szertartásánál. Az ifjú nemes az avatás előtti éjszakát a templomban egy szerzetessel és a keresztszüleivel tölti imádsággal. Reggel megfürdik (kultikus megtisztulási aktus), szeplőtlensége jeléül fehér ruhát vesz fel, és meghallgatja a prédikációt, illetve a leendő kötelességeit. A lovagrendekkel rendkívül szoros kapcsolatban áll a vallás, ami érthető, hiszen az egyház nem engedhette ki felügyelete alól ezt az egyre fontosabbá váló világi intézményt. A virrasztás, a hajnali mise, a fürdő egyben a keresztelés jelképe, a fegyverek felszentelése pedig azt sugallta a lovagnak, hogy védje meg élete árán is az evangéliumot. Sokáig élt az a szokás, hogy a mise alatt az evangélium felolvasásakor kivont karddal álltak a lovagok. Mint ahogy rögvest kivonták kardjukat, ha szép úrhölgyet kellett védelmezniük. Igen. Mert bárminő furcsa, de a lovagság két „szülője”: a vallás és a szerelem! Az utóbbit a germánok ősi szokására vezetik vissza tudós elmék, mondván hogy náluk kitüntető figyelemmel fordultak a szép nem felé. De nem kell ahhoz feltétlen teuton leszármazottnak lenni, hogy a férfiember erejét, ügyességét és bátorságát kimutassa szerelme tárgya előtt. Az azonban biztos, hogy a keresztes háborúk alatt inkább a vallásos érzület uralta a lovagokat, és csak ezt követően fordult a „férfiúi indulat” a hölgyek felé, amikor - mi tagadás - a derék lovagok többet babrálták imádott úrnőik erényövének zárját - szerencsésebb esetben csak az alsószoknyáját -, mint a páncélzatot, vagy a kardjukat.

Az egyházi oktatásban alkalmazott úgynevezett hét szabad mesterség (septem artes liberales) alapjait nem nehéz felismerni a görög pedagógiában, a múzsai nevelésben, amit átvettek a rómaiak is. Ez a hét tudomány a következő: grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, asztronómia és muzsika. Az első három, a trivium nagyjából az „általános műveltséget” adta meg a tanulóknak, míg az utóbbi négy, a quadrivium már bizonyos „szakosodás” felé orientálta az érdeklődést.

A lovagi nevelés bázisa pedig a hét lovagi készség (septem probitates), a „hét próba” volt, amely a következőkből állt: lovaglás (equitare), nyilazás (sagittare), vívás (cestis certare), vadászat (aucupare), úszás (natere), az ostáblázás, illetve sakkozás (scacis ludere), és végül a verselés (versificare). Míg az egyházi nevelésben - az előzőekben már részletezett okok miatt - a testi képességek fejlesztése háttérbe szorult a lélek javára, addig a lovagi nevelésben fordítva alakult ki a gyakorlat. A lovag elsősorban harcban viaskodva, életét áldozva küzd a lelki javakért, tehát számára a testi erő és edzettség, az ügyesség és a lovaglás fontosabb mindennél. Az egyházi nevelés elfordult az élettől (ezoterikus), a lovagság kiképző intézményei pedig a reális küzdelmekre nevelték tanítványaikat. A szemlélődés, vagy legfeljebb a skolasztikus vitatkozás jellemezte az egyházi embert, míg a lovag cselekedett és harcolt. A vallásos nevelés a két nem közötti társalgást - érintkezést! - elítélte, puritán viseletre kárhoztatta a fiatalokat, a lovag pedig általában szép ruhában járt, „snájdig”, szellemes társalgó volt, és nem utolsósorban a széptevő udvarlás mestereként hódított. A lovag szellemi nevelése kétségtelen alacsonyabb fokon állt, rendszerint csak a hittant „biflázták” és a „régi szép idők” hősi tetteit tanulták: Héraklész győzelmeit, Nagy Sándor harcait, a dicső Sigfrid, a hattyús Lohengrin és a lovagok példaképének, Lancelotnak tanulságos történetét.

 

 

Takács Ferenc [Változó Világ 11.]

 
 

 

 

 

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

 

 

A tudás | A tudományok

Enciklopédiák | Kompetencia

Pályázatok

Olvasó világ | Az olvasás

A könyvek | A te könyvtárad?

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

 

Keresés a portálon

Egyéni keresés

 

 

ENG | FR | DE | SL | BG

 

 

Flag Counter

 

VVM | Emberhit | Életútmutató

Kezdő oldal | Impresszum Adomány

 

Változó Világ, 2021