VILÁG

ÚT

VÁLTÓ

ÉRTÉK

MOST

Belépés | Regisztráció

Ma

Támogatásod? Számít!

 

Merj tudni! A te tudásod a te hatalmad!

Szimeonov Todor

 

A TUDÁS

365+1 NAPJA

2020, XIX. évfolyam

Január 15.

Az erotika I.

 

 

 

 

 

Bevezetés

 

Az erotika problémáját bárhol is ragadjuk meg tetszésünk szerint, mégis mindig megmarad bennünk az az érzés, hogy túlságosan egyoldalúan jártunk el. De legfőképpen akkor van ez így, ha a logika eszközeivel próbálkoztunk, vagyis külsődlegesen közelítettünk hozzá.
Ugyanakkor ez vajon már önmagában azt jelentené, hogy a benyomásokat az erotikával kapcsolatban oly sokáig s olyannyi közvetlen elevenségre kiterjedően kell mérlegelni, míg e vonatkozásban egy lehetőleg széles körűnek mondható társasággal a lehető legkényelmesebb módon megegyezésre nem jutunk? Másképpen kifejezve: úgy kell-e vajon a dolgokat magunk elé állítani, hogy kellő mértékben elvonatkoztassunk a szubjektivitástól, kellő mértékben elidegenítsük azokat önmagunktól, mégpedig azon célból, hogy valamely életmegnyilvánulás egysége, széttöredezetlensége helyett egy olyan szétfejthetetlen részegységhez jussunk el, amelyet – éppen e módszernek köszönhetően – már lehet szóban rögzíteni, lehet vele praktikusan bánni, s át lehet azt tekinteni a totalitás egyoldalúságával.
S ugyanezen kifejtés- és megjelenítésmódot, amely szükségszerűen mindent anyagszerűvé tesz, s ugyanakkor megfoszt a lelkétől, alkalmazni kell-e arra is, amit a legbehatóbban csak szubjektíve ismerünk, melyet csak egyénileg élhetünk meg, amit éppen ezért szokásunk szerint mint a dolgokról nyert „szellemi” és „lelki” benyomásokat nevezünk meg; egészen egyszerűen szólva: ilyen benyomásoknak tartjuk őket mindaddig, ameddig és amennyiben épp ezen eljárásmód hatálya alól elvileg vonják ki magukat. Hogy egyezségre jussunk, megtehetjük azt, hogy újra és újra, de csak egyetlen hatást alapul véve nyomába eredünk – miközben magyarázatokat gyártunk – ilyen más jellegű hatásoknak is, ám minden, amit velük kapcsolatban mondhatunk, csak kiegészítő adaléknak számítana a ragyogó értelem fényében, amely magyarázat egyébként illeszkedne a logikai egységhez is, annak formális segítségére támaszkodna, a maga meggyőző hatását viszont csak több-kevesebb szubjektivitással fejthetné ki.
Ez az ellentmondásokkal teli megosztottság, fél-úton-levés az erotikus problémája szempontjából mindamellett különösképpen tipikus is annyiban, amennyiben, úgy tűnik, már maga az erotika is a legmeghatározatlanabb módon ingadozik a testi és a szellemi között. Ez az ellentmondás azonban a különböző módszerek keverésével vagy elkenésével nem enyhülne, épp ellenkezőleg, kizárólag csak akkor, ha ezt az ellentmondást mind erőteljesebben kidolgoztuk, mind szigorúbban bántunk vele. Mondhatnánk: azáltal, hogy valamit mind kétségtelenebbül korlátoztunk, a maga egészében úgy kapjuk majd kézhez, mint valamely kimunkált darabot, s csakis ekkor s ezután igazolódik s erősödik majd meg bennünk, milyen messzire is terjed tulajdonképpen az, amit úgy hívunk, hogy önmaga. így tekintjük át nemcsak a szemlélt dolognak az egyoldalúságát, hanem a módszerét is: az utat – egyszerre két irányban, azt az utat, amelyen egyedül lehetséges módon tárul fel életünk, s melyet csak a pillanat káprázata rántott össze egyetlen pontba. Hiszen minél inkább belemegyünk valamibe, annál mélyebben nyílik az bennünk kétfelé, éppúgy, ahogy a horizont vonala is, minden egyes lépéssel, melyet irányába teszünk, egyre magasabbra emelkedik.
Még egy lépéssel odébb azonban a dolgok egzakt szemléletmódja önmagát kezdi egyoldalúnak tekinteni. Mert mindenütt ugyanis, ahol a saját anyag fölébe nő az értelemnek, kivonja magát ezen szemléletmód alól, s az ellenőrizhetetlennek lesz része, miközben mégis úgy tűnhet, hogy – létezőként – értelmét meg lehet állapítani, sőt még praktikus értékét is be lehet mérni. Azon ellenőrző szakaszon túl, mely a felügyelő törekvés számára egyedül hozzáférhető, mutatkozik meg a belül lévő számára az „igazságra” és a „valóságra” vonatkozó megváltozott mérce. Még az anyagilag leginkább kézzelfogható, a logikailag leginkább megragadható is az ember által szankcionált konvencióvá válik, ha ezen a mércén mérjük, valamint praktikus irányulási célok útmutatójává lesz – emellett ugyanúgy merő szimbólumértékké párolog, mint az, amit „szellemileg” vagy „lelkileg” ragadtunk meg. S utunk mindkét végén áthághatatlanul megjelenik a tiltás: „Képet kell alkotnod magadnak s példázatot”, hogy ezáltal még az az érzékien szemléletes is, amit csak jelzések és hasonlatok útján lehet elbeszélni, s amire minden szellemi megjelenítés végső soron mégis ráutalva marad, az emberi megismerésmódok alapértékévé emelkedjen fel. Ahhoz hasonlóan, amiképp az előbb említett horizontsávon is, előttünk – lépésről lépésre visszakozva – újra és újra képpé zárul össze az „ég és a föld”: ez a legősibb káprázat – ugyanakkor a legvégső szimbólum.

 

Bázis

 

Egy ilyesfajta végső értékelés, egyneműsítés, melytől messze áll az, hogy a dolgok külső sajátosságát lebecsülje, sőt, inkább új megvilágításba helyezve hangsúlyozza azt, miközben megtisztítja az egyébként rárakódó kiegészítésektől, a köztes úton állva emeli ki annak független mivoltát. Azt tanítja először is, hogy az „anyagi”, de legfőképpen a testi viszonyokba előítéletmentesen kell betekinteni, tárgyilagos tisztelettel kell viseltetni irántuk. Tisztelettel abban az értelemben, melyre általában még mindig messze nem a kellő egyszerűséggel és odaadással vagyunk képesek. Vagyis olyan módon, hogy oldalpillantásokat semmiféle etikai, esztétikai, vallási vagy egyéb mellékjelentésre nem vetünk – kizárólag csak a fizikainak az értelmére figyelünk. Erre irányítjuk a figyelmet, mint az elgondolhatatlanul hosszú tapasztalatok számunkra szemléletessé vált oldalára, amely ugyanakkor fürkészjeleket ad a számunkra létezőkről, s ezeket aztán a jelek segítségével úgy fejthetjük meg, ahogy a háborús sérülésekről avagy a győzelmi jelvényekről olvasunk. Olyan ez, mintha az ősrégi módon, a gyakorlatilag ősi módszerrel keletkezetten, amely vizsgálódásunknak egészen másképp áll ellen, s egészen másképp tűri el azt, mint a szellemi természetű jelenségek, az életáradat megdermedni látszana, s olyan szilárd vonásokká és formákká alakulna, melyet intellektusunk, a fizikai világ ezen legfiatalabb újszülötte mint kicsiny, törékeny, tudatlan fiúcska próbálna meg kitapintani – az ősanya ölét körös-körül járva.

Ez az erotikának, a nemiség alapjának vonatkozásában fiziológiai értelemben jelenti mindezek mind mélyebbre hatoló rögzítettségét. A szexualitás, amely akárcsak az éhség, a szomjúság vagy a testi élet más megnyilvánulásai, a természeti szükségletek egyik formája, csakis ezen az alapon válik először hozzáférhetővé, csakis ily módon nyerhető bepillantás lényegének és működésének mélységébe. S amiképp éhségünkkel s más életszükségletünkkel kapcsolatban is csakis gondos egyéni kutató próbálkozások, valamint a tények vizsgálata alapján tájékozódhatunk, éppúgy a szexualitással kapcsolatban sincs érvényessége más zsinórmértéknek, csakis azon egynek, amelyet például az etikával kapcsolatban oly előszeretettel tekintünk a legmagasabb rendűnek, s ekképpen is ünneplünk aztán: mely számára a legkisebb, a legcsekélyebb, a legalsóbb szinten található sem tűnik kevésbé figyelemre méltónak, mint az, ami fel van ruházva mindennemű emberi méltósággal.
A legdöntőbb ezzel kapcsolatban az, hogy a tárgyiságon túlmenő hátsó szempontokkal előzetesen ne becsüljük le se a szexuális tevékenységet, se az attól való tartózkodást. Ha a szexualitás bizonyos vonatkozásokban még mindig a nyitott kérdések közé tartozik, akkor ez egyebek mellett azzal függhet össze, hogy az endokrin mirigyek belső kiválasztó tevékenységéről s azok egymással való összefüggéséről (melyek valószínűleg nagyobb mértékben helyettesíthetik egymás működését, mint ahogy ezt eddigi tudásunk mutatja) távolról sem ismerünk annyi mindent pontosan, mint a nemi tevékenység külső kiválasztó folyamatairól; éppen ezért nem tekinthetünk el attól, hogy milyen belőlük kiinduló hatásoknak rendelődhetünk alá még akkor is, amikor a szexuális tevékenység megszűnik (a legmegszokottabb példa erre, hogy az anyaméh vagy a pénisz eltávolítása, mint ahogy a petefészek vagy a herezacskó kivétele sem befolyásolja a másodlagos nemi jelleget). Meggondolandó marad az, hogy ebből vagy más hasonló pontból kiindulva a szexuális önmegtartóztatás miértjével kapcsolatban egyszer majd adódnak olyan következmények, melyek egészségügyi szempontból nemcsak helyénvalónak, hanem egyúttal értékesnek is tűnnek, mégpedig abban az értelemben, hogy erőt növelnek és csökkentenek, illetve alakítanak át. S lesznek majd nők (sokan), akik belül titokban mosolyognak, mert érzik, hogy mindezt ők már réges-régen tudták – igen, mosolyognak majd ők, akikben a keresztény évszázadok kényszerítő szexuális neveltetése, néhány rétegükben legalábbis, átalakult már az ösztönök pőre szükségletével szembeni természetes függetlenedéssé, mosolyognak azok, akiknek éppen ezért már háromszor, nem, ... ezerszer is át kellett gondolniuk mindezt önmaguk számára, még azelőtt, mielőtt a hosszú és kemény kultúrküzdelem gyümölcsét, mely nekik személyesen már szinte erőfeszítés nélkül hullott az ölükbe, a modernitás szerelmi szabadságának érdekében félredobták. Hiszen valaminek a felszámolásához sokkal kevesebb generáció is elegendő, mint annak kiépítéséhez.
De éppolyan elfogulatlanul kell viszonyulni azon lehetőségekhez, amelyek óvnak attól, hogy a nemiséget felelőtlenül háttérbe szorítsuk. Vagyis azon esetekhez, melyekben a nemiség vonzereje a hatalmas ösztönző erők természetes pótlékának bizonyul: ilyen például a növekvő gyermeki test stimuláló ereje, mellyel az – a maga még olyannyira új, erős vonzásával – az egész ösztönéletben rendelkezett. S azokhoz az esetekhez is, melyek olyan fiatal, beteg emberekről szólnak, akiknél a szexualitás megélése, anélkül, hogy maguk erre bármiféle indíttatást éreztek volna, a gyógyulás forrása lett, vagy olyan vérszegénységben szenvedő lányokról, akik a nemkívánt házasságban pusztán a megváltozott szövettónus és anyagkeringés hatására kivirultak és megerősödtek. Vagy minden olyan esethez, amikor magától értetődő annak veszélye, hogy a belső életerő az ifjú- és az öregkor között felhalmozódik, annak átalakulásaiban nem válik gyümölcsözővé, hanem épp ellenkezőleg: az életet akadályozva s feltartóztatva, méreganyaggá sűrűsödik. S ha ezekkel a jelzésértékű esetekkel szembe is állíthatnánk másokat, mégis ki kell tartani azon megállapítás mellett, hogy a testi akadályoztatás az embereket szellemi tevékenységükben igen gyakran gátolta, sőt, individuális emberi értékük is gyakorta csorbult ezáltal.
Ezen okokból következően minden olyasmit, ami hozzájárulhat ilyesfajta kérdések vizsgálatához, örömmel kell fogadni, s úgy kell ezt kezelni, mint egy magáért való probléma-egészt, amelybe aztán nem szabad „belebeszélést” engedni, legyen az bár a természeti kényszerek előrevetített idealizálása, ahogyan például manapság a modernizált „görögség” lép színre nemegyszer, avagy a legszűkebb értelemben vett erotika kívánalmai. Mert hangsúlyozni kell, hogy a szerelmi érzések kifinomítására és egyéniesítésére irányuló mai törekvés ilyesfajta kérdéseket önmagukon keresztül megoldani mily kevéssé képes. éppen ezért számít ez a törekvés továbbra is nem kevésbé figyelemre méltónak, s emellett nagyfokú nyereség minden olyan tiszta erő, amely ezt előremozdítja. Mindazonáltal a szerelmi választás mind nagyobb mértékű szubsztilitása növeli meg leginkább a szerelem beteljesülésének nehézségeit. Fiziológiai érési folyamatunk csak nagyon ritkán s kivételes módon esik egybe a megfelelő lelkiállapottal, s e kettő pedig egyébként megint csak ritkán egy önmagát megkötni kényszerülő ember szellemi és jellembeli karakterével.
Egyáltalán minden lehetséges praktikus nézőpont – a higiénikus, a romantikus, a pedagógiai célzatú, a haszonelvű – keveredése káros annyiban, amennyiben a tisztán tárgyi eközben – az egyik által a másiknak – úgy tűnik, állandóan kiszolgáltatódik, még azelőtt, mielőtt valóban szóhoz juthatott volna. így például a fiziológiai összetevő túl korainak tetszik, s példabeszédekben gazdagon tűnik elő a robusztus testkultúra-eszményekben, vagy épp fordítva, a törékenyebbek ezt diszkreditálják, s félvén attól, hogy robusztusabb társaikkal cserélik fel őket, azon veszik észre magukat, hogy máris egy felgyorsított házassági folyamatba kényszerültek bele, melyet aztán mindaddig oly sok könnyítő engedménnyel kell végiggondolniuk, amíg az – meglehetősen kétes módon – fiziológiailag megalapozottan kivételnek nem tekinthető; s így érkezik el aztán ez az egész ismét boldogan a kiindulóponthoz. S így aztán, hogy ne essenek áldozatul se a frivol, se a tradicionális hangvételnek, váltogatva, hol szabad, rajongó, hol pedig penészes-nyárspolgári hangot ütnek meg. Körülbelül úgy, ahogy az előidőkben letaszított istenek démonokká degradálódnak, s ahogy senki nem juthat pusztulásra mindaddig, amíg hívőkre talál: s amíg a szkeptikus vizsgálódás ki nem találja, hogy az ő követőikben csak emezek éledtek fel újra. éppen ezért hasznos és üdvös az, ha az istenek mindenkori rangjától időnként eltekintünk, éppúgy, ahogy az összes reformmegfontolástól és háborús visszaemlékezéstől, hogy ekképpen jussunk el a dolgok elfogulatlan (tiszta) szemléletéhez.

 

Téma

 

Az erotikus problémája szempontjából két dolog jellemző: először is, hogy ez a problematika a fizikai, pszichikai, szociális vonatkozásokon belül mint külön eset szemlélhető egyáltalán; s nemcsak ama öngyönyörűségéért magáért, ahogy ez általában történik. úgy kell vizsgálni azonban, hogy a vonatkozásoknak eme három magában megálló válfaját aztán ismételten egymásra vonatkoztassuk, s ezáltal azok egyetlen problémává, ennek problémájává egyesüljenek.
Belegyökerezik ez már minden létezés alaptalajába, s ily módon mindig ugyanabból az egyformán gazdag, erős talajból nő ki, s hogy mily magasságokat érhet el vajon, ... felnőhet akár egy hatalmas, még a teret is megrabló csodafává – s még ott is, ahol a talajt teljesen elhordják alóla, megkapaszkodhat legalul sötét, földszerű gyökérerejével. éppen abban van legkimagaslóbb életértéke, hogy, amennyire erre képes, a legszélesebb értelemben vett önérvényességre tesz szert, de megtestesíthet magasrendű eszményképeket is, s még sincs és nem marad ezekre ráutalva, hanem képes arra, hogy bármely földi talajból kiszívja a felnövesztő erőt, bármely körülményhez alkalmazkodjon – az életet szolgálva. így megtaláljuk már testiségünknek szinte majdnem vegetatív módon zajló folyamataihoz társulva, azokkal a legszorosabban eggyé válva – s ha, eltérően ezektől a funkcióktól, a létezés számára éppenséggel nem is szükségszerű, ezen funkciókra is mégis a legerősebb befolyást gyakorolja. Ezért marad meg az erotikusban még annak legmagasabb szintű stádiumaiban és módjaiban is, igen, még a legösszetettebb szerelmi elragadtatás csúcsán is valami eltörölhetetlenül ebből a mély, egyszerű eredetből: valami ebből a jó derűből, amelyet a testiség – kielégülésének közvetlen értelmét tekintve – mint új, friss élményt, ugyanakkor mint valami, az ősértelemben honoló életet érzékel. S ahogy minden egészséges ember szüntelen megújuló kedvvel a legteljesebb mértékben élvezi az ébredést, a mindennapi kenyeret, a friss levegőn való sétát, olyképpen, mintha így minden egyes nappal újjászületne, ugyanakkor a kezdődő lelki felmorzsolódást meg – joggal – gyakran abban ismeri fel, abban látja, hogy ezekbe a hétköznapokba, ősszükségszerűségekbe egyszer csak belevegyülnek az „unalmas”, az „egyhangú” fogalmai – a csömör érzetét keltve; éppen így lesz jelenvalóvá a szerelmi életben is az egyéb boldogságok mögött és alatt ugyanez a tartalom, amelyet immáron nem az újdonság erejével, nem nagyra értékelhető módon oszt meg az ember mindennel, ami vele együtt lélegzik.
Az animális-erotikus nem csupán arra szűkül le ezután, hogy a nagyobb fejlettségi szintet elérő állat nemi tevékenységéhez agyi eredetű indulat is társul, amely az idegrendszert egzaltált izgalmi állapotba hozza: hanem benne van az is, hogy a szexuális az érzéssel és végül a romantikával szembefordulva megostromolja annak az emberi individualitás területén fellelhető, valamennyi lehetséges, a legkifinomultabb módon elágazó csúcsait és kiemelkedéseit. De ez a szerelmi fejlődési sor kezdettől fogva ingatag és egyre ingatagabb talajra épül: ahelyett, hogy mindig ugyanaz maradna, s ugyanolyan érvényességgel bírna. Az animalitás összességének ama törvénye alapján van ez így mármost, hogy az ismétléssel a vonzerő is csökken. A válogatás a tárgy és a pillanat vonatkozásában – mint fölöttébb erős szerelmi bizonyság – az oly gyakran megkívántba való belefáradáshoz vezet, s feléled a vágy arra, ami nem ismétlő jellegű, ami vonzerejéből még nem veszített: vagyis a változtatásra. Azt mondhatjuk, hogy a természetes szerelmi élet, annak minden fejlődési formájában, s az individualizáltban talán a leginkább, a hűtlenség elvére épül. Mert a megszokás, amennyiben az ellentétes elvet jeleníti meg, vagyis egyet a hűtlenségnek ellene ható hatalmak közül, még a vegetatív módon feltételezett, a változással szemben ellenséges módon viselkedő testi szükségletek hatása alá esik bennünk – legalábbis annak nyers értelmében.
S a hűtlenség elve mégis a legteljesebb mértékben szellemi, ami azt akarja jelenti, hogy a leg-élet-komplikáltabb, egy olyan elv, amely a változtatásra, a vonzás válogató jellegű felszínre törésére ösztönöz – ez az a mély értelműen megnövelt magatartásmód, amely mit sem tud arról az ősállandóságról, a stabilitásról, azokról a primitív folyamatokról, amelyek ezeket számunkra némely vonatkozásban alappá teszik, s az anorganikushoz hasonló biztonságról – mely szinte megállapodott föld- és sziklatalaj. éppen ezért az erotikusnak se nem gyenge pontja, se nem alacsonyabb értékű mivoltának megnyilvánulása az, ha a hűséggel jellegének megfelelően feszült viszonyba kerül, hanem sokkal inkább azt jelenti, hogy ebben mutatkozik meg távolabbi életösszefüggésekhez való felemelkedése. S ezért kell hogy ott is, ahol az erotikus ilyen életviszonyokba már nagyobb mértékben bevonódik, ebből a nem elégséges szenzibilitásból sok minden megmaradjon, éppúgy, ahogy ez megalapozást csak az organikus élet legősibb folyamataiban nyert. Igen, ha az, ami bennünk a „leginkább testi”, csak a legtiszteletreméltóbb elfogulatlansággal szemlélhető, akkor valóban éppúgy kijár hasonló tiszteletnyilvánítási kötelezettség az erotikusnak akkor is, ha az rámenősen „széltoló” mivoltában nyilvánul meg; mert egyébként szokásunk szerint kizárólag csak azt látjuk meg benne, ami ezeket a megnyilvánulásokat bármely szerelmi tragédia bűnbakjává teszi.

 

Lou Andreas-Salomé [PROPHIL, a fordítás Juhász Anikó munkája]

 
 

 

 

   

 

A TUDÁS 365+1 NAPJA

 

 

A tudás | A tudományok

Enciklopédiák | Kompetencia

Pályázatok

Olvasó világ | Az olvasás

A könyvek | A te könyvtárad?

Könyvrendelés

 

 

 

 

 

 

Keresés a portálon

Egyéni keresés

 

 

ENG | FR | DE | SL | BG

 

 

Flag Counter

 

VVM | Emberhit | Életútmutató

Kezdő oldal | Impresszum Adomány

 

Változó Világ, 2021