Dánia - részlet a könyvből

Dánia története

Az ősleletektől a kereszténység felvételéig

A történelem előtti időkből származó legrégibb lény, egy őshüllő 71 millió éves maradványait 1999 szeptemberében tárták fel Dániában. Az állat teste 12 méter hosszú, fogai 4 centiméteresek voltak. A lelet érdekessége, hogy a hüllő új, eddig ismeretlen fajta, amelyet eddig a világon még sehol nem találtak.

A jégkorszakok folyamán -az utolsót kivéve- Dánia egész mai területét jég borította. A köztes, interglaciális időszakokban minden valószínűség szerint volt néhány állandóan lakott hely, ám erre kevés a konkrét bizonyíték. Ezek egyike a Jylland-félsziget északkeleti részén, Randers városa mellett, Hollerupnál 1912-ben talált lelet. Eszerint a legutolsó jégkorszakban, mintegy 100 ezer évvel ezelőtt emberek tanyáztak a környéken: ezt egy szarvas velőscsont vörösesbarnára égett maradványai látszanak igazolni, amelyeket a régészek ősi lakoma nyomainak tulajdonítanak. Ennél sokkal többet tudunk az időszámításunk kezdetét kb. 10 ezer évvel megelőző korai kőkorszakról. Ebben az időszakban a jég észak felé húzódott, ezzel kedvezőbbé téve az életkörülményeket. Az e korból származó nyílhegyek és vadászkés-maradványok arra utalnak, hogy az itt lakók nomád vadászok voltak. A későbbi középső kőkorszakban a tengerszint gyakori változásai miatt a parton csak elszórtan voltak települések. Annál lakottabbnak bizonyult a szárazföld belsejében megbúvó mélyedések, tavak környéke. 1900-ban a régészek egy ilyen település feltárásakor egész kis történetnek bukkantak nyomára: a falu vadászai által eltalált bölény kétszer is lerázta üldözőit, ám másodszorra, nyílhegyektől súlyosan sebzetten a tóba veszett. A kutatóknak az állat teljes csontvázát sikerült épségben megtalálniok. Időszámításunk előtt mintegy 2500 évvel, az újkőkorszak folyamán a dán gazdaság későbbi alapja, a mezőgazdaság is megjelent: háziállatok és kultúrnövények nyomait tárták fel. A földet az „ard"-nak nevezett egyszerű ekével szántották. Jellemző a kövek megmunkálásának csaknem művészi tökéletessége, eleganciája. A mintát a délről importált bronz szerszámok képezték, ezek formáját utánozva szinte tükörsimára csiszolt baltafejeket készítettek. Ugyancsak idegen minta szolgált a temetkezési halmok, a dolmenek kialakításához. Maglemose falu („mose" dánul mocsarat jelent) süppedékes vidékén amulettként használt borostyán faragványokat is találtak.

Az időszámításunk előtt 1500-tól 500-ig terjedő bronzkorszakból maradtak fenn a leggazdagabb leletek. A véletlen folytán erről a korról többet tudni, mint számos, azt követő időszakról. A leghíresebb bronzkori emlék a Trundholmban és Derbjergben talált, napszekérnek elnevezett harci kocsi és számos, lur nevű, hosszú, kürt alakú hangszer. (Ez utóbbit még a jóval későbbi vikingek is használták, a koppenhágai Városháza mellett magasodó oszlopon a „lurfúvók" viking harcosokat ábrázoló szobra áll.) Az ókori Róma történetírói is megemlítik a „barbár észak" temetkezési szokásait, így azt, hogy a halottakat szent mocsarakba temették. A koporsókat csersavval kezelték, ezért azok nem engedték át a nedvességet. Így találtak meg a régészek számos, teljesen ép koporsót, amelyekben a halott ruházata viszonylag épségben megőrződött. Emberi testek legrégebbi maradványai a korai vaskorszakból származnak. Kivételes módon teljesen épen maradt ránk a „tollundi fej", amely hajszálpontosan olyan, mint 2000 évvel ezelőtt lehetett, finom vonásokkal és nemes vonalú orral. Bár a latin hódítás e vidéket nem érintette, az akkor itt élő kelták minden bizonnyal élénk kereskedelmet folytattak a rómaiakkal: Hoby falu mellett még egy, valószínűleg római szenátor tulajdonában volt boroskupát és más tárgyakat is találtak, Langelandon pedig olyan ezüst evőeszközöket, amelyeket capuai ötvös készített.

A vaskorszak a viking kor kezdete, hiszen ekkor, az i.sz. 5. századtól telepedtek le a mai Dánia területén azok a germán törzsek, amelyeket ezzel a névvel illettek. A „viking" szó eredeti jelentésé vitatják. A legnagyobb talán annak a valószínűsége, hogy a „vik", azaz „öböl" szóból származik. A vikingek ugyanis először valóban az öblökben telepedtek meg, mert „kétlaki" életformájuknak ez felelt meg a legjobban. Amikor az időjárás nem engedte meg a tengeri portyákat, békés földművelő-állattenyésztő nép voltak, ám mihelyt lehetett, az öblökben hajóra szálltak és kíméletlen erőszakkal támadtak távoli partokat. A viking korról -főként annak első évszázadairól – jórészt csak legendák maradta fenn. A dánok, illetve a norvégek és svédek között az 5-10. században nem volt igazán markáns különbség. Azt sem sikerült egyértelműen igazolni, hogy e skandináv népek szétválása azért történt, mert a dániai viking törzsek dél felé, a norvégok nyugatra, a svédek pedig keletre „kalandoztak el". Tény viszont, hogy az Anglia területét a Londontól Chesterig húzódó vonaltól északra 886-ban elfoglaló harcosokat az ott élők dánoknak hívták. Ezek a törzsek hajóztak át Normandiába, ahová a Nagy Alfréd angol király által rájuk mért vereség nyomán szorultak. Több ízben megostromolták Párizst is, mielőtt végleg letelepedtek és „ellatinosodtak" volna. Az utolsó nagy viking hódítás Nagy Knud (Canute) nevéhez fűződik, aki 995 és 1035 közötti uralkodása során, 1016 körül rövid időre leigázta egész Angliát és a mai Dél-Norvégiát is.

Az első nagy történetíró, Saxo Grammaticus, aki a mi Anonymusunkhoz hasonló szerepet tölt be a dán nemzeti krónikaírásban, a 13. században lejegyzett „Gesta Danorum", vagy „Dán Krónika" című művében érdekes magyarázatát adja a „dán" név eredetének. Íme: „Humble fiai, Dan és Angel, akiktől a dánok eredetüket veszik, népünk alapítói voltak, hacsak nem igaz Dudo francia krónikásnak az az állítása, hogy a dánok a görögöktől származnak, akiket danaidáknak is neveztek vala." (Saxo Grammaticus, Dán Krónika I. könyv - dánul, Winkel Horn fordításában.) Saxo szerint az angolok származnak Angeltől, míg a dánok Dan utódai. Ő tehát nem igazán híve az egyébként is megmosolyogtatónak tűnő görög eredetnek, ha viszont hihetünk legendájának, akkor a dánok és az angolok testvérnép. „Miután bátorságukkal kitűntek vala, a nép egyhangúlag felruházta Dant és Angelt a Økirályi× hatalommal és méltósággal, ámde a 'király' elnevezéssel nem, mert azt atyáink még nem használták .... Angel .... a róla elnevezett országrészben uralkodott. Leszármazottai foglalták el Britanniát, saját őshazájuk nevét adván eme gazdag földnek." (Saxo: ugyanott.) Könnyen lehetséges persze, hogy ebben a formában ez a legenda sem igaz, s pusztán politikai célokat szolgált, illetve a korábbi viking (dán) hódítást volt hivatva alátámasztani.

E hódításoknak ugyanis jelentős következményei voltak Dániára nézve. Vagyon, rabszolga és idegen, ám a hazait gazdagító kultúra áramlott be az országba. Az itthon maradottak nagy méretű erdőirtásba fogtak, s új falvakat építettek. Fokozatosan kialakult a nagybirtokos réteg és ezzel a feudális társadalom. A földesuraknak meghatározó szerepük volt a helyi közösségek ügyeiben döntő gyűlés, a „ting" működésében. Az ilyen gyűléseken az urak és a fontosabb tisztséget betöltő harcosok hadijelvényeikkel felszerelkezve, klánjaik képviseletében vettek részt. A tanácskozók kör alakban foglaltak helyet, érzékeltetve az egyenjogúságot, s minden megszólaló közvetlenül a mellette ülőhöz intézte szavait. E pogány világ zavartalan fejlődése azonban kisvártatva életveszélybe került. Ebben a vonatkozásban - még a korszakot tekintve is - szinte „összecseng" a magyar történelemmel. A szomszédos Német-Római Birodalom, az ott uralkodó katolikus egyház támogatásával meg akarta hóditani a pogány vikingek földjét. Öreg Gorm, akinek csak a halála időpontja (950) ismert, még ellenállt a kereszténységnek. Saxo így ír erről: „...olyan ember vala, aki ellenséges vala a kereszténységhez, a keresztényeket minden méltóság nélküli ...... embereknek tartván." Mi több, a bevándorló keresztények által épített templomokat leromboltatta, „mintha azok istentelenek volnának". A történetíró nem beszél arról, hogy közvetlen összefüggés volna Gorm későbbi sorsa és a hitetlensége között, de a sorok közül kiolvasható, hogy isteni büntetésnek tulajdonítja tragédiáját. Az uralkodó annyira szerette legidősebb fiát, Knudot, hogy kijelentette: azonnal megöli azt, aki a fiú halálhírét hozza neki. Mikor Knud elesett egy csatában Dublin környékén, Gorm felesége, az egyébként angol származású Thyra tudta meg először a hírt. Gorm ekkor már rászolgált melléknevére: valóban nagyon öreg volt, ezért hagyta, hogy Thyra átöltöztesse, s csak később vette észre, hogy olyan ruhát visel, amelyet a gyászolók hordanak. Ekkor döbbent rá a tragédiára, anélkül, hogy bárki is jelentette volna neki. Nyomban belehalt a bánatba, s Thyra sem sokkal élte túl.

A kereszténységet végül az ifjabbik fiú, Kékfogú Harald vette fel s ő építtette Dánia egyik legszebb templomának, a roskildei dómnak az első változatát is. Akkor ezt az észak-sjaellandi város volt a királyi székhely. Itt temették el a királyt, aki egyébként építtetett templomot a Jylland-félszigeten, Jellingben is. Valószínűleg ez volt az első keresztény templom Dániában.

Harald utóda fia, Svend Tveskjaeg, magyarul „Villásszakállú Svend" (986-1014) volt, aki eleinte vissza akarta téríteni a dánokat a pogány hitre.

Haraldot ugyanis a nép, kegyetlenkedése miatt nem szerette, s fia ezért a kereszténységet okolta. Svend Tveskjaeg királyt azonban számos csapás sújtotta. Julin városának lakói például háromszor is foglyul ejtették, szabadon bocsátásáért testsúlyának megfelelő aranyat és ezüstöt követelve. Ezért az uralkodó azokat a földeket és erdőket kényszerült pénzzé tenni, amelyeket eredetileg a fiai örököltek volna. Máskor a kereszténységgel szembeni ellenállásáért az uralkodóval rokonszenvező dánok összeadták a váltságdíjat. A legutolsó alkalommal ebben a nők játszották a főszerepet, saját ékszereiket adva, mert az államkincstár már kiürült. A király hálából törvényt hozott, amely engedélyezte, hogy a nők is örökölhessenek, ami addig nem volt lehetséges. Hogy azután a svédek fenyegető támadása, hódításainak sikere, vagy az említett sorscsapások térítették-e jobb belátásra Tveskjaeget, nem tudni. Tény, hogy keresztényként, istenfélőként halt meg. „Az élet igazságtalansága által gyötörten Svend hátralévő életét Isten fáradhatatlan szolgájaként élte le, ez megkönyebbülést hozott számára és teljes boldogságban halt meg" - írja Saxo, művének Tizedik Könyvében.

Nagy Knudról (? 995-1035) Svend Tveskjaeg utódáról meg kell még említeni, hogy gyakorlatilag őt tekintették egész Anglia királyának. Birodalma csak halála után bomlott fel teljesen. Lényeges különbség tehát - a magyar történelemmel szemben, hogy a viking hódítások a kereszténység felvétele után is még egy ideig folytatódtak. A 11. században az uralkodók egyre több, főleg német és angol hittérítőt, szerzetest hoztak az országba. Nagy Knud unokaöccse, Svend Estridssön (1047-1076) alakította ki a keresztény püspökségeket, az egyházmegyéket: Schleswig, Ribe, Aarhus, Viborg Börglum, Odense Roskilde és Lund. A felsorolásból kitűnik, hogy Dánia ekkor még magában foglalta a mai Németország és Svédország egy részét is, továbbá, hogy Koppenhága - mai elnevezéssel és jelentőséggel - még nem létezett. Az egyházmegyék létrehozása fontos jele volt a -mai kifejezéssel élve- politikai stabilizációnak, mert Nagy Knud halálát Jó Magnus rövid uralkodása és belső hatalmi harcok követték. Svend Estridssönnek még meg kellett küzdenie Harald angol király (a korabeli dán köznyelvben „Gonosz Harald") támadásával, s csak ezt követően foghatott hozzá az országépítéshez. „Svend", írja Saxo „igen nagy súlyt helyezett a lelkeket ápoló személyekre ... elszakíthatatlan köteléket létesítvén a királyi ház és az egyház között." Megteremtette tehát a kor tipikus európai országát, az egyházi államot. Különösen jó barátság fűzte Dánia legmagasabb egyházi méltóságához, Vilhelm püspökhöz, akivel valóságos „lelki közösséget" alkottak. A király halálát újabb trónviszályok követték, melyek során öt fia ült egymás után a trónon 1076 és 1134 között. Egyiküket, IV. Knudot a főurak ölték meg, s az egyház szentté avatta. A kereszténység a korabeli Nyugat-Európa kultúráját honosította meg Dániában, ráadásul fokozatosan átalakította a társadalom szerkezetét. A nemzetségek, a klánok sorra felbomlottak, helyükbe a feudális államszervezet és közigazgatás lépett. Megváltozott a királyság intézménye is. Az ősi vikingek, a királyi címet sem használták. Ennek oka az volt, hogy az uralkodó amolyan első volt az egyenlők közt. A hódítások nyomán megnövekedett - a szigorú katonai fegyelemhez is szükséges - tekintélyuralmat az egyház teljes súlyával alátámasztotta, megszilárdítva ezzel az államot. A helyi hatalmasságok és a királyok közötti harcokból az utóbbiak kerültek ki győztesen. Az uralkodók a 12. században már a megerősödött, a nyugodt, békés fejlődésben érdekelt kisvárosok népességétől is támogatást kaptak a központi hatalom ellen lázadókkal szemben.

KVÍZ

Európa

Hirdetés X

AZ EURÓPAI UNIÓ A VÁLTOZÓ VILÁGBAN

Kezdő oldal	Olvasószolgálat	Médiaajánlat	Impresszum
Parvis	Teszteld internetkapcsolatod sebességét!