Gazdag Istvánnak és feleségének június 13-án el kell hagynia szekszárdi otthonát. A földönfutóvá lett nyugdíjas házaspár szorongva számlálja a napokat. A 65 esztendős Gazdag István szomorú tekintetű ember. Felesége hangját megremegteti a tehetetlenség és az elfojtott sírás.

Gazdag István 1981-ben vegyeskereskedést nyitott paksi házuk alagsorában, és nyaranta Domboriban is üzemeltetett egy üzletet. A kilencvenes években autóscsárdát, cukrászüzemet, élelmiszer- és papírboltot bérelt. Szeretett volna egy saját üzletet, ezért 1995-ben megvette a 6-os főút mentén álló, dunaszentgyörgyi Szépasszony csárdát. Öt és fél millió forintot fizetett érte. Azért, hogy az ingatlant megvásárolhassa, paksi házát eladta. A csárda felújításához – feleségével közösen – felvett az OTP-től 3 millió forint hitelt. A hitel fedezeteként a szerződés a csárdát tüntette fel.

A csárda nem ment jól, Gazdag Istvánnak fizetési nehézségei támadtak. A bank felmondta a hitelszerződést, s 1997-ben a bíróság elrendelte a végrehajtást. Akkor a vállalkozó adóssága 3,5 millió forint volt, ám ezt bőségesen fedezni látszott a csárda értéke. ’98 tavaszán fellendült a csárda forgalma, ezért Gazdag arra kérte az OTP-t, hogy – emelt havi részletekkel – hadd kezdje újra a hitel törlesztését. A bank erre engedélyt adott, és szüneteltette a végrehajtást.

Gazdag István tehát 1998 nyarától emelt havi részlettel fizette az OTP-nek a hitelt, a végrehajtó azonban – a Paksi Halászati Szövetkezet kérésére – mégis kitűzte a csárda árverését 1998 októberében. A vállalkozó ugyanis korábban a szövetkezettől bérelte a paksi halászcsárdát, és vitája támadt a bérleti díj miatt. A vita a bíróságon folytatódott, a szövetkezet megnyerte a pert, és 800 ezer forintot követelt Gazdagtól. Ezt az összeget akarta behajtani a vállalkozón a szövetkezet a csárda árverésével. Az októberi árverésre egyetlen licitáló sem jött el. A második árverést 1999 februárjában tartották, az épületért nem jelentkezett senki, s akkor a végrehajtó licitre bocsátotta és eladta a csárda berendezéseit 320 ezer forintért.

A befolyt pénz az ekkor már több mint 4 millióra rúgó adósság – hiszen „ketyegett” a kamat és az eljárási költség is – töredékét sem fedezte. Pár héttel később az OTP eladta Gazdag István tartozását egy pesti részvénytársaságnak, az rt. pedig továbbpasszolta a követelést egy szekszárdi illetőnek.

Mindeközben a végrehajtó Gazdag István adósságának fedezeteként lajstromba vette a vállalkozó feleségének szekszárdi lakását is. Gazdagék tiltakoztak e lépés ellen, mondván, hogy a lakás nem szerepelt fedezetként az OTP-vel kötött hitelszerződésben. A protestálás eredménytelen volt, hiszen egy magánvállalkozó a teljes vagyonával felel a felvett hitelért, s mivel Gazdagné a szerződésben adóstársa volt a férjének, így a jogszabály szerint az asszony lakása is bevonható volt a kielégítetlen tartozás fedezeteként. A kétszobás lakótelepi otthon az idén márciusban megtartott árverésen 3,7 millió forintért kelt el.

Gazdag István megfellebbezte az ügyében hozott döntéseket a helyi, a megyei és a Legfelsőbb Bíróságon, a vélt végrehajtói szabálytalanságok miatt beadvánnyal fordult a helyi rendőrkapitánysághoz, a megyei és az Országos Rendőr-főkapitánysághoz, jogorvoslatot kért a helyi, a megyei és a Legfőbb Ügyészségen. Eddig hiába.

A történtek mögött Gazdag István az ingatlanmaffia kezét sejti. Feltételezi – bár ezt bizonyítani nem tudja –, hogy azért nem volt érdeklődő a csárdára, mert a maffia nepperei elijesztették a vevőket. A nepperek célja szerinte az volt, hogy az ő és felesége vagyonát áron alul megszerezzék, s ehhez – Gazdag István szerint – a végrehajtó segítséget nyújtott.

A végrehajtó – mivel az ügy még folyamatban van – nem válaszolt kérdéseimre. Nyilatkozott viszont dr. Nagy László, a Tolna Megyei Bíróság elnökhelyettese, aki jól ismeri az ügyet, számos esetben tagja volt annak a másodfokú tanácsnak, amely arról döntött, hogy Gazdag Istvánnak a végrehajtó intézkedései ellen tett kifogásai megalapozottak-e. Az elnökhelyettes elmondta: az ügyben eljáró bíróságok mindannyiszor törvényszerűnek találták a végrehajtó munkáját. Úgy látja, hogy Gazdag István kifogásai és fellebbezései elnyújtották, késleltették a végrehajtást. Eközben az adósság nőttön-nőtt, a csárda értéke pedig – karbantartás hiányában – egyre csökkent.

Nagy László megemlíti, hogy a végrehajtás kezdetén a szakértő a csárda értékét hatmillió forintra becsülte, s Gazdag István adóssága ennek alig több mint fele volt. Ha akkor a csárda elmegy a becsértékért – vagy annak csak háromnegyedéért –, akkor Gazdag Istvánnak ma nincs adóssága, és marad némi pénze. A vállalkozó nem fogadta el, hogy a csárda 6 milliót ér, és új értékbecslést kért. Akkor egy szakértő 12 millió forintra becsülte a csárda kikiáltási árát. Ám ennyiért nem akadt érdeklődő, és két árverés is eredménytelen volt.

Akadt viszont vevő a feleség lakására. Így Gaz-dagéknak immár nincs otthonuk, ennek ellenére adósságuk több mint az eljárás kezdetén volt, és félő, hogy több, mint amennyit az elhagyatottságában folyamatosan romló – s a napokban feltört és megrongált – csárdáért kapni lehet.

Elképzelhető, hogy Gazdag István fellebbezései megalapozatlanok, és csak időhúzásra voltak „jók”. De azt például nehéz volna megmagyarázni, hogy mi szükség volt a működő csárda berendezéseinek árverésére. Éppen akkor, amikor a vállalkozó újra képes volt a hitelei törlesztésére. Gazdag István azt állítja, hogy a velük szemben lefolytatott végrehajtást jogtalanságok terhelik. Fellebbezése most a legfőbb ügyész asztalán fekszik.

– Ha kiderül, hogy minden jogszerűen zajlott, akkor is embertelen volt ez az eljárás – morogja a megtört férfi. Ha pedig egy eljárás embertelen, akkor nehéz belenyugodni abba, hogy jogszerű.

Gazdagékat lakásuk új tulajdonosa többször is kiköltözésre szólította fel. A házaspár alig mozdul ki hazulról, félnek, hogy ha üresen marad a lakás, valaki elfoglalja otthonukat. Az asszony a végsőkig elkeseredett:

– Hatvannyolc évesen hová menjek?! – csattan fel. – Nem rakhatnak ki a lakásomból! Nem megyek sehova! Akkor se, ha elpusztítanak!