Beszélgetések az Új Kertben

Egyedül, vagy milliós sereg tagjaként? Nem mindegy. Számít. És bízom benne, hogy sokan leszünk, akik összefogunk.

Ugyanakkor ezen nem múlhat a cselekvés, ha már az a feladat, hogy a gondolatokat cselekvéssé váltsuk!

Szerencsére nem vagyok egyedül.

Olyan erő és szeretet áramlik felém, hogy szűknek érzem a világot.

Budapest, 2010. március 9.

[ Szóló felület ]

Kompetencia

Kreativitás

Tehetség

Boldogság

Fahrenheit 451 

- Szeretném, ha megismerkedne Jonathan Swifttel, a Gulliver utazásai című gonosz politikai gúnyirat szerzőjével. Ez a barátunk Charles Darwin, ez itt Schopenhauer, az ott Einstein, tőlem jobbra Mr. Albert Schweitzer ül, egy valóban emberszerető filozófus. Hát ezek volnánk, Montag! Arisztofanész és Mahatma Gandhi, Gautama Buddha és Konfucius, Thomas Love Peacock és Thomas Jefferson, és ha tetszik, Mr. Lincoln. Azonfelül mi vagyunk Máté, Márk, Lukács és János.

Valamennyien csendesen nevettek.

- De hiszen ez lehetetlen! – szólt Montag.

- Pedig így van! – felelte mosolyogva Granger. – Mi is könyvégetők vagyunk. Ha elolvastunk egy könyvet, elégetjük, nehogy rajtakapjanak bennünket. A mikrofilmezés sem lett volna célravezető; nem akartuk elásni a filmeket, hogy később visszatérjünk értük, mivel állandóan fenyegetne bennünket a leleplezés lehetősége. Ezért jobb, ha vén fejünkben őrizzük a dolgokat, ahol senki sem találhatja meg, sőt még csak nem is sejti. Mi valamennyien a történelemnek, az irodalomnak, a nemzetközi jognak egy-egy töredékét őrizzük. Byron, Tom Paine, Machiavelli vagy Krisztus is megvan. És ütött a tizenkettedik óra. A háború kitört. Mi itt vagyunk kint, amott a város tarka, ezerszínű köntösében. Min gondolkodik, Montag?

- Arra gondolok, milyen ostoba voltam, amikor a magam szakállára akartam működni, amikor elhatároztam, hogy könyveket dugok el a tűzőrök házában, és feljelentem őket.

- Azt tette, amit tennie kellett. Országos viszonylatban talán nagy hatása lehetett volna. De a mi módszerünk egyszerűbb, és úgy vélem: jobb. Csak annyit akarunk elérni, hogy érintetlenül, biztonságban őrizzük azt a tudást, amelyre később szükség lehet. Egyelőre nem törekszünk arra, hagy felbujtsuk, fellázítsuk az embereket. Mert ha megsemmisítenek minket, a tudomány meghalt, talán örökre. A magunk sajátos módján mintapolgárok vagyunk; elhagyott utakon járunk, éjszakánként a hegyekben alszunk, s a városiak nem törődnek velünk. Néha feltartóztatnak, megmotoznak, de nincs nálunk semmi, ami gyanúba keverhet. A szervezet rugalmas, laza és szétszórt. Közülünk néhányan plasztikai műtéttel megváltoztatták arcukat és ujjlenyomatukat. Most szörnyű feladatunk van: várjuk, hogy a háború megkezdődjék, és mielőbb véget érjen. Nem valami derűs feladat, de mit tehetünk, nem szólhatunk bele. Fölösleges kisebbség, pusztába kiáltó szó vagyunk. Ha a háború véget ér, talán hasznára lehetünk a világnak.

- Valóban azt gondolják, hogy akkor hallgatni fognak magukra?

- Ha nem: tovább várunk. Átadjuk a fejünkben őrzött könyveket gyermekeinknek, s majd ők várnak tovább, amíg át nem adhatják tudásukat a világnak. A tudás egy része természetesen így elvész. De nem kényszeríthetjük az embereket arra, hogy meghallgassanak. Maguknak kell rájönniük, ha majd egyszer elkezdenek gondolkodni, s kérdéseket tesznek fel: miért is robbant fel a világ alattuk? Egyszer csak eljön ennek az ideje.

- Hányan vannak maguk?

- Sok ezren az elhagyott utak és sínek mentén. Kívül csavargók, belül könyvtárak. Eleinte nem volt ebben semmi tervszerűség. Minden embernek volt egy könyve, amelyre emlékezni akart, s emlékezett is. Aztán húsz-egynéhány év alatt, ahogy ide-oda vándoroltunk, találkoztunk egymással; s laza hálózatot létesítettünk, és terveket szőttünk. A legfontosabb az volt – s ezt jól bele kellett vésni a fejünkbe: hogy nem vagyunk nagy emberek, nem vagyunk senkinél értékesebbek. Hiszen nem vagyunk egyebek, mint a könyvek borítólapjai; ezen kívül nincs is semmi jelentőségünk. Közülünk néhányan kis városokban élnek. Thoreau Walden-jének első fejezete Green Riverben, a második fejezet a Maine-beli Willow Farmban. Van egy városka Marylandben, amelynek mindössze huszonhét lakosa van, ezt nem fenyegeti a bomba. Ott él egy Bertrand Russell nevű embernek összes tanulmánya. Ha fellapozza a várost, meglátja, milyen sok oldal esik egy személyre. S ha véget ér a háború, eljön az a nap, talán csak évek múlva, amikor újra lehet írni majd a könyveket, csak egymás után be kell hívni az embereket, hogy felmondják, amit tudnak, és újra kinyomtathatjuk az egész tudást mindaddig, amíg el nem jő az újabb középkor, s akkor kezdhetjük elölről az egész istenverte folyamatot. Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újra kezdenie.

- Mit csinálunk ma éjszaka? – kérdezte Montag. – Várunk – mondotta Granger. – Mindenesetre elindulunk a vízfolyás irányában.

Port és szemetet kezdett dobálni a tűzre.

A többiek is segítettek, Montag is. Most, íme, itt a vadonban, az emberek közös erővel oltották a tüzet.

Csillagfényben álltak a folyó partján.

Montag vízhatlan órájának fénylő mutatójára nézett. Öt óra. Egyetlen óra alatt egy esztendő múlott el, a folyó távoli, túlsó partján a hajnal várakozik.

- Miért bíznak bennem? – kérdezte Montag.

Az emberek a sötétben vonultak.

- Elég volt egy pillantást vetni magára. Az utóbbi időben nem nézett tükörbe? Egyébként is: a város sohasem törődött velünk annyira, hogy hajtóvadászatot szervezzen kézre kerítésünkre. Nem zavarhatja őket néhány ütődött, fejükben versekkel. Ezt tudják ők, tudjuk mi, tudja mindenki. Amíg az egész nép fel nem kerekedik, a Magna Charta és az Alkotmány szavait mormolva, addig nincs baj. Apró dolgok elfojtásához elég a tűzőrség. Velünk a város nem törődik; de maga úgy fest, mintha most jött volna a pokolból.

Dél felé haladtak a folyó mentén. Montag az emberek öreg, fáradt, ráncos arcát kémlelte. Vidámságot, határozottságot, a holnapi diadal tudatát kereste

– s nem találta rajtuk. Talán azt várta, hogy az a tudás, amelynek hordozói, sugározzék az arcukról, izzón, akár a lámpafény. De csak a tábortűz világította meg őket nemrég; ezeken az embereken az látszott csupán, hogy régóta bujkálnak, és régóta keresik őket; maguk előtt látták a Jó pusztulását, s most, a tizenkettedik órában, összegyűltek, hogy megvárják a játszma végét, a zárórát. Nem voltak biztosak abban, hogy a fejükben őrzött tudástól a jövő hajnala tisztább fényben ragyog majd fel. Semmiben sem voltak biztosak, csak abban, hogy a könyvek ott sorakoznak nyugodt homlokuk mögött, felvágatlanul várnak az eljövendő idők tiszta vagy piszkos kezű olvasóira.

Montag menet közben a mellette haladók arcára sandított.

- Ne ítéld meg a könyvet borítólapjáról – mondta valamelyikük. S miközben a folyó irányában haladtak, valamennyien csendesen nevettek.

Süvöltés hallatszott. A város felől közeledő lökhajtásos gépek már rég eltűntek, mire felkapták a fejüket. Montag visszatekintett a városra, amely távol a folyótól már csak halvány fényben csillogott.

- A feleségem ott maradt.

- Igazán sajnálom. Az elkövetkezendő napokban nem lesz valami jó a városokban tartózkodni.

- Furcsa, hogy nem hiányzik, s egyáltalán nem érzek semmit – mondta Montag. – Egy perccel ezelőtt rádöbbentem: nem hinném, hogy akár a halála is elszomorítana. Ez így nincsen rendben; valami baj van velem.

- Ide figyeljen – mondta Granger, miközben karon fogta, s elhárította útjából a bokrokat. – Fiatal voltam, amikor meghalt a nagyapám. Szobrász volt. Jó ember volt, s nagyon szerette az embereket. Részt vett a nyomortanyák eltüntetésében. Játékokat is csinált nekünk. Élete folyamán millió dolgot alkotott; sohasem volt tétlen a keze. Amikor meghalt, hirtelen rádöbbentem: nem őt siratom, hanem mindazt, amit alkotott. Azért sírtam, mert soha többé nem csinál már semmit, nem farag egy darab fát, nem segít nekünk galambot nevelni a hátsó udvaron; sohasem fog hegedülni, sohasem fog többé velünk tréfálkozni, ahogy csak ő tudott. Hozzánk tartozott, s amikor lefogta a kezét a halál, nem volt senki, aki a munkáját folytatta volna. Egyéniség volt; jelentős ember. Halálát sohasem tudtam feledni. Sokszor gondolok arra, hogy mennyi gyönyörű faragvány nem készült el soha csak azért, mert meghalt. Hány tréfa hiányzik a világból, s hány szelíd galambot nem simogatott meg a keze. Alakította a világot, cselekedett az érdekében. Azon az éjszakán, amikor meghalt, a világ tízmillió szép cselekedettel lett szegényebb.

Ray Bradbury: Fahrenheit 451