Életrajzok

Net-Nyelv-Kultúra

Újév napján a fiúgyermekek és a felnőtt férfiak jártak a faluban újévet köszönteni. A gyermekek általában kis köszöntő verset mondtak. Például ilyet: „Kicsi vagyok, székre állok, boldog új évet kívánok.”. Manapság valamelyest még rokoni körben töredékében él ez a szokás. Ezen a napon a háziasszonyok a világért sem főztek volna tyúkot, nehogy elkaparja a háztól a szerencsét. Szívesen főztek viszont lencsét, hogy jöjjön a pénz a házhoz. A karácsonyfát vízkereszt ünnepén – január 6. – szedték le, vizet is szenteltettek a templomban, kérésre a házat is megszentelte a pap. Ilyenkor a ház küszöbére írták a háromkirályok emlékére azok neveinek kezdőbetűit (G. M. B.) és a szentelés évszámát. A víz, a hús, a bor, a ház megszentelése az emberek biztonságérzetét fokozta. A munka és pihenés helyes arányát, az élet ritmusát az egyház szabályozta, a hétköznapok közé iktatott ünnepekkel, böjti napokkal. Balázs-napon – február 3. – balázsolásra, Balázs-áldásra mentek a templomba. Mivel Szent Balázs a torok védőszentje, hogy ne kapjanak torokfájást, „U”-alakúra hajlított gyertyát nyomott a pap az emberek torkának ezekkel a szavakkal: „Szent Balázs püspök és vértanú, ments meg minket a torokbajtól.” Ezt a szertartást toroknyomásnak is nevezték.

A farsang, főként annak utolsó három napja, a farsang farka igencsak vidáman zajlott Tokodon. Báloztak, s a lányok mind a három napon más-más ruhát vettek magukra. Például farsang vasárnapján gyolcsing, fehér szoknya, fehér kötény, piros pruszlik és fekete cipő, hétfőn színes szoknya, színes pruszlik, fekete cipő volt az öltözékük. A farsang utolsó napja volt a legbohókásabb. Ezen a napon a legények – még az 1960-as évek elején is – maskarába, olykor nőnek öltözve, kosárral a kezükbe járták a falut: „tyúkverőztek. A meglátogatott ház gazdasszonyától kaptak tojást, szalonnát, kolbászt is. Mindezt elvitték a kocsmába és a kocsmárossal megsüttették, és azt együtt elfogyasztották. A tyúkverő eredetileg a lakodalom utolsó szakasza volt. A násznép férfi tagjai lakodalom után a vendégeket sorba látogatták, mindenütt ettek egy falatot és fordulót táncoltak, s tovább mentek. Mindez reggeltől délig tartott. Végül is Tokodon ez a szokás a német falvakban dívó kakasnyakazás és a Balázs-napi tojásszedés ötvözetéből származik. A farsangtemetés húshagyó kedden többnyire az esti órákban kezdődött. A legények általában egy részeg embert teknőbe fektettek, s fölötte halotti énekeket énekeltek, ráadásul egy dézsa vizet is ráöntöttek. Mikor annak hatására a legény felugrott, a többiek jót mulattak rajta. A Megyei Monográfia olyat is említ, hogy „A magyar falvakban farsangon hordják a szamárfejet is, amelynek dorongjára Tokodon ráül a legény, és úgy lovagol rajta. Néha szalmával kitömött zsákból van a szamár teste.” Farsangoltak ám az asszonyok is, farsang keddjén kinn a pincéknél. Férfi – ha csak nem nőnek öltözött – nem mehetett be közéjük, de ha a női ruha alatt felfedezték a más nembelit, az igencsak megjárta. Ezt az asszonyfarsangot gúnározásnak is nevezik. Még napjainkban is dívik, de szolidabb keretek között, már a férfiember jelenlétét is megtűrik az asszonyok. Hagyományt teremtve a Hegyeskő Általános Iskola tanulói az 1990-es évek elejétől, a pincék területén a Szőlővögyben farsangtemetést tartanak, természetesen számos néző előtt. Szalmabábut állítanak fel, és azt körülállva tréfás rigmusokat mondanak, jeleneteket adnak elő, s utoljára záró akkordként elégetik a farsangot és a telet szimbolizáló bábut. Szinte minden alkalommal öltöznek be lányok, asszonyok különféle jelmezekbe, s a farsangtemetés után sorra járva a pincéket tréfálkoznak, szórakoznak.

A század első felében még a farsangi mulatságokat éjfélkor abba kellett hagyni, mert kezdődött a böjt, amely hamvazó szerdától húsvétig tart. Hamvazószerdán a templomban az előző évi szentelt barka hamujával a pap keresztet rajzolt a jelenlévők homlokára. Virágvasárnapon barkát szentelt a pap, amelynek egy részét megkapták a hívők, másik részét pedig eltették a következő év hamvazó szerdájára – hamvazásra. Virágvasárnap a nőknek világos színű ruhában illett a templomba menni, fekete vasárnapon pedig feketében. Ezeken a húsvétot megelőző napokon az ünnep tiszteletére minden háznál takarítottak kívül-bévül, valamint az udvaron. Egyébként a szombat volt a tokodiak takarítási napja, rendszerint ilyenkor mázolták be a lakások döngölt padlóit sárga, hígított agyaggal, és szórták le szép tiszta homokkal. Íratlan szabály volt az, hogy – ma is él ez a szokás – szombatonként mindenki összetakarította a portája előtti közterületet is.

Régente szigorúan betartották a böjtöt. Nagypénteken például még a zsíros edényeket is elzárta a gazdaasszony, s a nagyböjtnek a nagyszombat esti mise vetett véget. Nagypénteken és nagyszombaton a falusi templomban két Mária-lány (a Mária Kongregáció tagja) és két levente, az altárói Szent Borbála-templomban pedig egyenruhás bányászok őrizték az Úr koporsóját. Húsvétkor tojást, kalácsot és sonkát vittek kendőbe kötve a templomba, amelyet a pap megszentelt, és otthonukban elfogyasztották azokat. Húsvét vasárnapján főtt tojást festettek. Festésre használták a vöröshagyma héját is, de bolti festéket is vásároltak. A boltban vásárolt festék felhasználásával többszínű tojást festettek, de elsősorban pirosat. Többen készítettek úgy mintázott tojást, hogy a pirosra festett tojásra sósavba mártott tollal megrajzolták a mintát, általában virágmotívumokat. A gyermekek nyuszivárása az ősi germán múltban gyökerezik. Húsvét hétfőjén a fiúk meglocsolták a lányokat, a kölni elterjedése előtt a kutaknál vízzel, azt követően pedig illatos kölnivel. A locsolásra vers, rigmus elmondásával kértek engedélyt, a lányok pedig festett tojást adtak a legénynek.

Május 1-jére virradóra éjszaka a legények szívük választottjának kapujába májfát – májusfát állítottak. Erős zöldágat, vagy növendékfát vágtak ki, feldíszítették színes szalagokkal, előfordult, hogy egy-két üveg bort is kötöttek rá. A leány, ha elfogadta a májfát, kiment a legényekhez, és borral kínálta őket. Májfát a kocsma előtt is állítottak, ahol éppen mulatságot rendeztek. Az ötvenes években a Nagygödör végi kőkádnál rendezett majálison szórakoztak a fiatalok. A hatvanas évektől felvonulással ünnepelte a falu május elsejét. Az említett évtized közepén rendezett a helyi Tanács első ízben összevont felvonulást, amikor mind a négy településrész iskolás gyerekei, óvodásai, munkahelyi dolgozói együtt vonultak végig a Lukácsi Máté Művelődési Háztól elindulva a Béke és a Kossuth Lajos utcán. Ez a felvonulás hagyománnyá vált Tokodon, de a nyolcvanas évek végén megszűnt. Csupán érdekességként említem meg itt azt, hogy magyar vonatkozásban az a fontos esemény is május elsejéhez kötődik, hogy az első magyar postabélyeget 1871. május 1-jén nyomták a Magyar Királyi Államnyomdában.

Május első vasárnapján a közeli Bajót községhez tartozó Péliföld-szentkereszthez zarándokoltak a tokodiak. Elől mentek az iskolások, őket követte a falu papja a ministránsokkal, utánuk következtek a lányok, a menyecskék, majd az idősebbek. Menet közben egyházi énekeket énekeltek. A pincéknél lévő kőkeresztig együtt voltak, ott mindenki elment a saját pincéjéhez, vagy a rokonéhoz, majd meghatározott időben a hegy mögötti „vitéz-keresztnél” gyülekeztek, és mentek tovább ismét együtt a szentkereszti templomig. Ez a szokás olyan változáson ment át, hogy ma már nem gyalog, hanem autóbusszal keresik fel az említett búcsújáró helyet. A szőlőtermelők védőszentjének, Orbánnak tiszteletére Tát–Tokod–Mogyorósbánya határán kápolnát emeltek, és ott kérték Szent Orbán közbejárását a jó szőlőtermés érdekében. A háború alatt a kápolna megrongálódott, romjaiból 1995-ben a tátiak újjáépítették, és azt követően a három község egymást váltva rendezi meg ott évente a május 25., az Orbán-napi ünnepséget.

A jó termés reményében tavasszal, amikor a búza akkorára nőtt, hogy a varjú nem látszott ki belőle, a falu papjával együtt kimentek a búzatáblába, és a pap megszentelte a növő búzát. A szentelt zöld búzából vittek haza a jószágnak, hogy a betegség elkerülje azokat. Ez a szokás már feledésbe merült, viszont az 1990-es évek elejétől kezdődően az aratás kezdőnapja, Péter-Pál környékén ünnepség keretében a falu papja az érett búzát szenteli meg. Amikor megérett a dombok termése, a szőlő, a bíró kidoboltatta a szüret elkezdésének idejét, és így egyszerre szüretelt minden szőlőtermelő. Valóságos ünnep volt ilyenkor Tokodon, a szekereket húzó ökrök nyakában csengő szólt, és sokan dalra fakadtak. A legények szüreti felvonulást, s annak folytatásaként szüreti bált rendeztek a falu valamelyik kocsmájában. A szüreti menet élén cigányoknak öltözött maskarások és purdék mentek gyalog, szekéren, utánuk a bíró és bíróné, hintón vagy szekéren, azután pedig a lovasok következtek. A lányok egy szekérre rakott boroshordót – volt időszak, amikor annak tetejére rozmaringkoszorút tettek – álltak körül és énekeltek. A báltermet feldíszítették szőlőfürtökkel, szalagokkal. A szőlőt csősz vigyázta, s aki abból elcsent, fizetnie kellett a csősznek. Szólt a muzsika és ropták a táncot.

A hatvanas és az azt követő években nemcsak a szüreti bálok, de az egyéb báli rendezvények is kikerültek a kocsmákból a kultúrházakba. Mivel a templomot Szent Mártonnak szentelték, így Tokodon Márton-naphoz kötve, novemberben tartják a búcsút. Ezen a napon délelőtt templomba mentek, délután vendégeket fogadtak, és velük együtt fogyasztották el a kacsa- és libasültet. Este pedig az „első” legények – így titulálták az idősebb korú nőtlen férfiakat –búcsúbált rendeztek. 1960-as évekig a templom előtti területen üthették fel a vásározók sátraikat, és állíthatták fel a hintákat. Ez utóbbiak választéka meg sem közelítette a mait. Általában volt egy lánc, és egy ringlispilnek nevezett körhinta, amelyet gyermekek hajtottak. Versengtek a hajtásért, mert a hajtók mehettek egy-két menetet ingyen a hintán. Volt még egy hajóhinta is. A menetidő leteltét csengőszó jelezte. Később a búcsút az „Aladár kocsma” előtt, majd az új iskola mellett a Béke utcában tartották – ez a jelenlegi helye is.

Késő ősszel búcsú után kezdődött a tollfosztás, amely munka ugyan, de szórakozás is. Jó ismerősök, utcabeliek ültek össze a ház egy helyiségében az asztal körül, amelyen fel volt halmozva a toll. A kezük járt, és közben beszélgettek, viccelődtek, olykor nótáztak is. Nemcsak asszonyok, leányok is részt vettek a tollfosztáson, s ha a legények ezt megneszelték, az ablak alá gyülekeztek, ott leselkedtek befelé. A tollfosztás rendszerint este 9 óráig tartott, és akkor a háziasszony pattogatott vagy főtt (szemes) kukoricával, tökmaggal kínálta meg a segítőket, sőt még egy üveg bor is körbejárt közöttük. A legények az ablak alatt várták a lányokat, s amikor azok kimentek, beszélgettek velük, s ha megengedték, hazakísérték őket.

A téli napforduló táján kezdődtek el Tokodon a disznóvágások. Néhány helyen még ma is családi ünnep a disznótor. Általában a gazda, vagy a rokonságból valaki szúrta le és dolgozta fel a hízót. Reggel, még mielőtt bármit is tettek volna, égetett pálinkával koccintottak, s forralt borral melegítették magukat. Szükség is volt erre, mert decemberben igen csak hidegek a napok. Miután leszúrta a gazda a disznót, segítséggel hasra fektették és beszórták szalmával. A szalmát meggyújtva perzselték le a szőrét, és közben vasvillával szórták rá és igazgatták rajta az égő szalmát mindaddig, míg szép pirosra nem sült mindenhol a bőre. Azután lemosták, a hátára fordították, úgy bontotta és darabolta fel a gazda. Tíz óra körül reggeliztek, a malac nyakán a füle melletti részről származó abált szalonnát és főtt májat fokhagymával, vöröshagymával. Reggeli után folytatták a munkát. Lassan a disznó négy sonkává, szalonnává, kolbásszá, disznósajttá, májas és véres hurkává változott. Az ebéd friss pecsenye volt, amelynek zsírjában előfőzött krumplit sütöttek. Ebéd után kisütötték a zsírszalonnát, besózták a füstölésre szánt dolgokat, és este hét órakor ünnepeltek. Több fogásos vacsorával – leves, főtt hús tormával, toroskáposzta, hurka, kolbász és pecsenye – megtartották a „disznótort”. A háziasszony a gyermekekkel kóstolót küldött a komaasszonynak és a legközelebbi rokonoknak.

A legnagyobb ünnep a karácsony volt. A gyermekek karácsony hetében elkezdték a betlehemezést, főként azoknál a családoknál, akiknek állatait pásztorok őrizték. Ez a szokás a kilencvenes évek elején újraéledt a faluban. Nem így az ostyahordás. A XX. század derekáig szokás volt Tokodon, hogy Ádám–Éva napján a harangozó karácsonyi mintázatú ostyát sütött. Gyülekeztek nála tányérjaikkal a gyermekek. Egy-egy tányérba 7-8 ostya került, s azokat a gyermekek széthordták a családokhoz. Bementek, köszöntek, verset mondtak, és máris tartották markukat az ilyenkor nekik járó 10 fillérért. A háziak liszt-, vagy néha babadományát pedig kis batyuba kötve vitték a harangozónak. Volt, hogy két-három gyermek együtt ment a családokhoz, ahol feltették a kérdést: „Meghallgatják-e isten igéjét? – „Hányan vagytok?” – kérdezték vissza a háziak - „hárman” –, „no akkor annyi felé szaladjatok” – mondták nekik. Természetesen meghallgatták az igét, és a gyermekeket dióval, naspolyával, cukorral jutalmazták. December 24-én éjféli misére mentek az emberek. Mikor onnét kijöttek, az volt a szokás – még a harmincas években is –, hogy a pásztorok ostoraikat csattogtatták-pattogtatták és tülköltek, a legények meg szikrázó csillagszórókat dobáltak a templom előtt. Karácsonyra készülve a családok borovicskát (boróka fenyő), vagy ágat vágtak, és lakószobájukban azt csúcsával lefelé a gerendára akasztották, vagy ahol nem volt gerenda, a falra. Pattogatott kukoricával, dióval, tökmaggal, esetleg egy kis angyalhajjal díszítették, no és ráakasztották a gyermekek által vitt ostyát. Egy szakajtóban az asztal hídjára ocsút tettek, egy köteg szénát, meg járomszeget.

Soós Rezsőné [Változó Világ 39.]

Ajánlott irodalom

A Franklin kézi lexikona I-III. 1912.

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz, 1985.

Cropley A. J. : Tanítás sablonok nélkül. Tankönyvkiadó, Budapest 1983

Cotterel, Arthur: Mítoszok és legendák képes enciklopédiája, 1994.

Hahn István: Istenek és népek, 1968.

Hésziodosz: Istenek születése, 1974.

Mitológiai ÁBÉCÉ, 1973.

Panini, Giorgo P.: Mitológiai atlasz, 1996.

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon I–IV., 1902.

Román József: Mítoszok könyve, 1963.

Szabó György (szerk.): Mediterrán mítoszok és mondák, 1973.

Szimonidesz Lajos: A világ vallásai, 1988.

Tokarev, Sz. A. (szerk): Mitológiai enciklopédia, 1988.

Trencsényi-Waldapfel Imre (ford.): Ember vagy, 1979.

Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia, 1974.

Az olvasás

A könyvek

Mutasd meg könyvtáradat...

A közkönyvtárak

A szakkönyvtárak

Az iskola-könyvtárak

Könyvesboltok

Könyvszigetek

Könyvesfalu

 A TUDÁS 365+1 NAPJA