|
|
|
A CSÚNYA
NEVŰ KATONA
Tíz
erotikus vajdasági népmese
SIVALKODTATÁS
Hát vót ëgy kocsma. Bëjártak több ijen bácsik is, ëgy
asztaltársa-ság. Nagyon szép kiszolgálónő vót ott. Az ëgyik öreg, ojan
huncu-tabb vót, aszongya: – Ha űvele kimënne szobára, ű ezt úgy
mëgsivalkodtatná!... No, a többinek szöget ütött a fejibe.
– Á, fenét! Csak a szád jár!
– De bizony! – kötte a karóhó a kutyát. – Én mëgsivalkodtatnám! Annyira
mënt a dolog, hogy fogadtak 10 litër borba. Mëg annyi a nőnek is, amié az
öreggé kimëgy, kifizetik a takszát.
Ki is mëntek szobára. Többi mëg közé ment az ajtóhó, hogy hajják, tényleg
sivalkodik-ë a nő. Bëmëntek, lë is fekszenek, ëccé csak hajják kint, hogy
égbekiáltó-an sivalkodik a nő! Hát ezëk mëg vannak ütközve kint az ajtóná,
hogy tényleg mijen kani lëhet ez az öreg! Így mëgy az ëgy darabig, aztán
mëg mondja az öreg a nőnek: – Të most mingyá nëhogy kigyere! Të maradj
bënt! Të mëgkap-tad a pízëd, të hallgass!
Kimënt az öreg. Mëgitták a
bort.
– No tudjátok, nëkém mos má dógom van... Evvé émënt.
Egy kis idő után kigyün a nő. Mondják is nëki:
– Gyere má ide, mesédd má é, hát tényleg ilyen nagy pók ez a mi barátunk?
Hogy hát annyira sivalkodtá... – Hun?! Hát maj mëgtunná maga is, ha úgy
csavarnák a fülit mëg húznák a haját, hogy sivalkonna-ë?!...
[1968, Zenta] Matykó István (1908–1979)
A SZŰZLÁNY
A mesék a Szomjas a
vakló című, 66 vajdasági magyar erotikus népmesét tartalmazó kötetből
származnak; gyűjtötte és az előszót írta: Dr. Burány Béla. A mesék
végén található adatok a gyűjtés helyét és időpontját, az adatközlő nevét
és életkorát jelzik.
Hát
a régi időbe nagyon nagyba mënt az, hogy ha valaki mëgnősűt, hogy szűz
lëgyën a lány! No, az ëgyik asszonnak is férhű mënt a lánya. Jó e is mút a
lakodalom, de lássa az asszon, hogy nagy gondba van a mënyasszon.
Mëgkérdëzi a lányát:
– Mi bajod? Aszongya a lány:
– Jaj, édësanyám, ojan bajba vagyok! Nemsoká lë kő fekünni, oszt mi lësz,
ha a Jóska megtudja, hogy nem vagyok szűz?
Hát ëgy kicsit gondba esëtt az asszony is, de aztán kigondóták, hogy majd
az asszon odakészít ëgy üveg piros tintát, oszt mëgma-gyarázta a lánnak,
hogy mikó évégezték a dógot, csak vëgye ki a gyugót, oszt löttyentse lë az
ágyat, hogy lássa a vőlegény, hogy még szűz vót. No, úgy is vót. Az
asszony bë a kamrába, le a pócrú az üvegët, oszt bë, ahun majd alszanak a
fiatalok.
Úgy is vót, ahogy mëgbeszéték. Mikó évégezték a dógot, a lány odanyút az
üvegé oszt jó bëfröcskőte az ágyat. Hát mikó rëggé főkel, nézi a vőlegény,
hát tiszta ződ az ágy! Hát szalad mingyá, híjja az örömanyát, hogy mi
történt?
– Hát édës fiam! – csapott patáliát az asszony. – Ijen-ojan nagy faszú
vagy, oszt ráfakajtottad a lányomra az epét. Hát ki tëhet arrú?
[1978, Zenta] Matykó
Isrván (1908–1979)
SË MËGBASZNI, SË
KIBASZNI VELE...
Két katona gyütt haza
szabadságra. Bëmëntek ëgy tanyára. Ott vót a nagylány maga. Zanyjáék
ěmëntek disznóvágásra. Hát bëen-gedte űket. Konyha vót a közepin, ěrű is
vót ëgy szoba, eměrű is. Vacsoráztak. Bort vitt nëkik, mindën. Aszongya az
ëgyik katona:
– Ugyë, így is alszunk, ahogy ëszünk? Mer a lány köztük ëvëtt.
Aszongya a lány: – Mé në? Így.
Bëvacsoráztatta. Ki vótak fáradva, bort adott nëkik, oszt az ëggyik
hamarább bërúgott. Bëvezette az ëggyik szobába. Rázárta az ajtót. Emennek
önti a bort, önti – ez is bërúgott. Ezt bëvezette emebbe szobába. Erre is
rázárta az ajtót. A nő mëg a közepin, a konyhába lëfeküdt alunni, ott
aludt. No, rëggě a lány má főkel korán, végez, mindën. Kinyitogassa az
ajtókat:
– Fő lëhet kěni! – aszongya. – Rëggě van, mëgyëk fejni. Az ëgyik katona
kérdëzi a másikat:
– Tënálad aludt? – Nem.
– Hű – aszongya –, de kibaszott velünk. Basszunk ki mink is vele! – Hát
hogy?
– Tudod mit? Én bëszarok a kuckóba!
– Én mëg kifizetëm a hállást – aszongya.
Mënnek az istálló felé. Az ëggyik fölállította a pëcsit, pëcsire tëtte a
krajcárt. Mikó odaérnek a lány feji a tehenet. Aszongya:
–
Jó rëggět! – Jó rëggět!
– Hát köszönjük a hálást! – aszongya. – Hát nem is tudjuk mivé mëgháláni.
Hát kifizessük!
Oszt úgy ělépëtt elüle a másik.
A lány mëglássa, hogy mi a helyzet, főkapja a tehén farkát, aszongya:
– Tessék, tëgye a pörsöjbe!
Hát szégyënbe maradtak a katonák, de evvě oszt ěmëntek. No, a lány mëgfej,
bëmén. Érzi, jaj'de büdös van! Mëgtanájja: – Aj, de kibasztatok velem, no
mëgájjatok!
Gyorsan ëgy kis papírt, bëcsomagóta, szalad utánnuk. Kajabál, hogy:
– Katona bácsik, ájjonak mëg! Ájjonak mëg! Hazaért édësapám, édësanyám,
hoztak ëgy kis kóstolót maguknak is a disznótorbú! Azok csak ěvëtték tűlle,
oszt beletëtték a táskába.
A lán visszamënt, ők mëg mëntek. Mëntek sokáig, kifáradtak. No, most ebbe
a kocsmába maj bëmëntek. Kérnek tányért, villát, hogy maj mëgëszik a
kóstolót. Hát mikó mëglássák, aszongyák:
– Ilyen lánt még nem láttak. Ezt së mëgbaszni, së kibaszni vele nem lëhet!...
[1978, Zenta] Nagy
Mátyásné Letenai Rozália (1930)
A GÓJAFÉSZEK
Az ëccëri kislánnak kezdött a lába köze szőrösönni. Mondja az édösanyjának,
az mög asz mondta, hogy az gójafészök. Ëmönt a szomszédba, dicseködött
vele a Jóskának. Aszongya a Jóska: – Énneköm vannak kisgójáim, nézzük mög,
hogy néz ki a fé-szökbe. Hát mögnézték. Evégezték a mókát, hát a lány
örömmě hazasza-lad:
– Jaj, édösanyám! A Jóskának a kisgójáit mögnéztük, hogy néz ki a
gójafészkömbe!
Az anyja ěkezdött rimánkonni: – Jaj, ha valami baj lösz!...
– Hunnan vóna baj, ha mög vót dögőve, mikó kihúztuk!
[1972]
Padé Csótiné Tót Irén (1915)
Var.: (csattanó)
– Jaj, édës lányom, hát mé hattad, hogy kibasszon veled a Jani? – Én
basztam ki vele, mer meg is döglött a kisgójája, úgy mëg-nyaggattam!
[1978, Zenta] Szél
Antal (1932)
A PAP MËG AZ APÁCA
MËG A KÁNTOR
A pap mëg az apáca mëg a kántor ěmëntek nyaráni. Úgy vót, hogy a kántornak
külön szoba lësz. De hát közbe mikó odaértek, csak ëgy szobát kaptak.
Pedig a pap azé is híta az apácát, hogy nagyon szerette vóna mëgbütykőni.
De hát most hárman alszanak égy szobába, hát a kántor észrevëszi, hogy űk
disznókonnak, nem lësz jó!...
Hát micsinájjon! Asz mondja a pap az apácának: – Várjuk mëg, még elalszik
a kántor.
– De mirű tudjuk mëg, hogy elalszik?
– Majd ěmén nővérke, oszt szakít ëgy szálat a töke szőribű. Ha nem ébred
fő, akkó biztos alszik.
Odamënt az apáca, oszt szakított. Nem ébredt fő a kántor. No oszt csináták.
Gyaktak.
Közbe a kántor is szerette vóna a nővérkét mëggyakni. Jóképű vót! De nem
birt sëhogy hozzáférni, mer a pap mindig ott vót. No, vége a nyaralásnak,
hazaköltöztek.
Ëggyik rëggě mise van, éneköl a kántor mëg az apáca:
– Bár csak ez az éccaka negyven napig tartott vóna-a-a! (Dallam-mal.)
A kántor asz mondja:
– Az én tökömön ëgy szál szőr së maradt vóna-a-a! A pap mëg rámondta,
hogy:
– Ammë-ën!
[1978, Zenta] Szél
Péter (1930)
A KŐCCSÖN ADOTT
ËGGYIK
Hát vót ëgy lány. Az fogadta, hogy ű nem mén férhő, csak olyan legínyhő,
akinek két fasza van.
Hát szép lány vót. A faluba mëg vót ëgy legíny, az měg aszondta, hogy: –
Má pedig én ěvëszëm a Marcsát, ha addig élëk is! Ëhírësztőte, hogy nëki
éppen két fasza van. Úgy is csúfóták, hogy "Kétfaszú János". Méghallotta a
lány is. Vót nëki ëgy kis testvéröccse, főbiztatta, hogy:
– Hallod-ë! Të gyerëk vagy. Eridj mán, oszt mikó a János mén hugyozni a
kocsmába, të lesd mëg, hogy csakugyan két fasza van-ë. Ugy is vót. A
gyerëk ott somfordát, oszt mikó a János mënt
pisáni, mënt ű is utánna. Csakhogy a János is észrevëtte a gyerëkët,
kapcsót is, hogy mirű léhet szó, osz mikó hugyozott, a két ujját odatëtte
V-betű furmába a végihön, oszt épp úgy nézëtt ki, mintha két csivën gyütt
vóna.
No, mëg is lëtt a lakadalom.
Rákerűt a sor a nászéccakára. Annak rëndje-módja szërint ě is hasznáták az
ëggyiket. Hanem oszt a mënyecske kezdi követěni, hogy hát:
– Hun a másik? Aszongya a János:
– Mán në haragudj, hékám, mos mán mëg kő mondanom, hát kőccsön adtam az
ëggyiket!
– Hát kinek?
– Hát a papnak.
Hát a mënyecske rëttent nagy patáliát csapott, hogy hát: – Éppen
nászéccakára kőccsönanni! Mán mégiscsak!...
Mit lëhetëtt tënni, zsörtölődött, pörőt ëgy darabig, a legíny mëg,
készülődés, lakadalom, nászéccaka – fáradt vót, elaludt. Rëggě fölébred,
tapogassa az asszony hejit, üres. Hanem akkó mán nyílik a kapu, vágódik
haza a mënyecske, de mán a kapuba pöröl:
– Ijen emběr vagy te! Nem elég, hogy nászéccaka előtt kőccsön-adod az
ěggyiket, hanem méghozzá a JOBBAT adod kőccsön! Ha nem járok utánna, hát
isten tudja, mikó jutottam vóna hozzá!
[1960-as évek, Zenta]
MÁ MEGIN A MARISNÁ
VÓTÁ
Valahun a világon ëgy faluba élt ëgy legény mëg annak az apja. No, a
legíny szerette a lányokat. Mindën este, mikó gyütt haza, az apja csak úgy
kiszót az ágybú:
– Pista, gyere csak ide! Odamënt.
– Add csak ide a kezedet!
Odatëtte. Az öreg csak mëgszagúta, aszongya: – Má mëgin a Marisná vótá?
Másnap este mëgin, mikó hazagyün a legíny, aszongya: – Pista, gyere csak
ide!
Odamén: – Ajide csak a kezed! Mëgszagúta: – Má mëgín a Julisná vótá?
Így mënt ez ëgy jó darabig. A legínt idegësítëtte. Az istenit az apjának,
hogy az mindég mégtudja, hogy kiné vót! Ëccé aszongya: – Maj kibaszok én
az öreggě!
Másnap, mikó hazamënt, mielőtt bëmënt vóna a házba, bëlépëtt az istállóba,
oszt bëgyugta a kezit a tehén seggibe.
Mén bë, aszongya az apja: – Pista, gyere csak ide! Odamén. – Add csak ide
a kezed!
Odanyomja, az öreg ěkezdi szagúni, szagúgatja, szagúgatja, ëccě csak
aszongya:
– Asszony, a botom mëg a kalapom! Új kurva van a faluba!
[1960–as évek, Zenta]
A CSÚNYA NEVŰ KATONA
Ballag a katona gyalog, haza szabadságra. Ëfáradt. Beteg is vót. Aszongya,
ha bëér a faluba, bëmén az első házba, ott mëghál. Hát bé is mënt. Mingyá:
– Jó estét! – Jó estét!
Mondja, hogy mit akar. – Hát lëhet, vitéz úr!
Hát vót a gazdának ëgy lánya. A lányt nagyon bosszantotta, hogy a katona
nem mondta a nevit, mëg akarta tudni a nevit, hogy hogy híjják.
– Ugyë, vitéz úr! Hogy híjják magát?
– Jaj, hagyja! – aszongya. – Nagyon csúnya az én nevem! – Hát mi az, hogy
csúnya? Hát hogy híjják?
– Hát nem is mondom mëg! – Hát de mondja mëg, mit... Aszongya:
– Mákostészta.
– Az nem is csúnya – aszongya –, hát mink is mákostésztát főztünk mámma!
Az öregasszonynak is furkáta az ódalát: – Ugyë, vitéz úr! Hát hogy híjják
magát?
– Nem mondom mëg, nénike – aszongya –, hát tudja, milyen csúnya nevem van
énnëkëm!?
– Hát de akkó is mondd mëg! – Hát... pina.
– Ó, hát az nem is csúnya, az van nëkünk is! – aszongya.
No,
az öreg is addig settenkëdik körülötte, hogy mondja mëg, hogy hogy híjják.
– Nem mondom én, bácsikám – aszongya –, olyan csúnya nevem van énnëkëm!
– Hát de mégis, no mondja mëg! – Hát... Jobbanbaszdmëg.
Oszt persze léfeküdtek, hát a katona a lánynak a lábához feküdt.
Addig bëzsërézte, addig bëzsërézte, hogy ěkezdte billentyűzni a lánt.
Aszongya a lány:
– Anyám, bánt a Mákostészta!
– Ërdëg bon a hasadba, minek ëtté annyit?! De mëgint csak asz mondja,
hogy:
– Anyám, bánt a Mákostészta!
– Ërdëg bon a hasadba – aszongya mëgin –, minek ëtté annyit? Aszongya az
embër:
– Kejj mán föl, oszt nézd mëg azt a lánt, mi lelte. Főkel, oszt nézi.
Aszongya:
– Szent isten! Hát a Pina a lánnak a lába közt van! – Hát ott annak a heje!
– aszongya.
– Gyere, embër, nézd mëg, a Pina a lánnak a lába közt van! – Mondom, hogy
ott annak a heje!
Nem győzte az embër cérnává. Főkel, odamén. Aszongya: – Jobbanbaszdmëg,
rnicsinász?
Aszongya: – Jobban, uram, nem birom!
[1979] Mohol Vlasity Károly (1924)
A SZÜRKE AZ ËNYIM...
Vót ëgy embër. Szeretőtartó vót a felesége. Aszongya ëccé az embër:
– Hallod, hé! Kimék a határba, mëgnézëm má, lëhet-ë vágni a gabonát?
– Az nagyon jó lësz! – örül az asszony.
Kinyissák a kaput... De vót ëgy olyan hëtyke 9-10 éves fiuk, az mindég
nagyon szeretëtt mënni az apjává. Nyösztette most is, hogy maj ű is mén,
de nem akarja az apja vinni sëhogy së. No, ahogy a gyerëk kinyissa a
kaput, kimén a kocsi, bëcsukja, széna vót ëgy kevés a sarogjába, a gyerëk
észrevétlen fölugrik hátú a kocsiba, oszt megbújik a szénába. Ëmén az
apjává.
No, mikó a kukoricásba érnek, mëgállítsa az embër a szürkét, osz nëkiáll,
osz mëgbassza.
Lássa ezt a gyerëk, mëg van ijedve nagyon, hogy mi lësz, ha az apja
mëgtudja, hogy ű ezt látta?! Ëgy pillanatba, mikó az apja nem vëtte észre,
lësurrant a kocsirú, bë a kukoricásba, oszt hajts haza!
Otthon micsinájjon, mëg kéne tán mondani az anyjának, de hát hogy? No maj
gondókozik, bëbújt az ágy alá. Ëccé csak gyün a koma. Gyün bë az anyja mëg
a koma, oszt elég az hozzá, hogy a koma mëg elintézte az anyját ott az
ágyon.
A gyërek ezt mind lássa, hajja. Mikó vége, aszongya az asszony:
– Édës komám, gyűjjik ke hónap is!
– Nem birok – aszongya –, hónap aratunk.
– Jaj – aszongya az asszony –, mink is aratunk! Hanem maj viszëk én ki
magának, édës komám, ëgy jó ebédët!
De a gyerëk az ágy alatt hallgatódzik.
De hunnan tudja mëg, hogy mejik az ű fődjük?
– No – aszongya – majd én csinálok ëgy körösztöt ott a főd véginé mingyá,
osz majd të arrú mëgtudod, hogy én ottan kaszágatok. No jó van. Evvě a
koma ěmén. A kertën körösztű. Mikó kimén az anyja, a gyerëk is kibújik az
ágy alú. Gyün oszt az ura haza:
– Hát hogy áll a gabona?
– Hónap, asszony – aszongya –, mink mëgkezdjük az aratást! Hát maj ki mén
ki? Ki mén ki? Hát az asszony ëgyre hányja a lábát támasznak, hogy ű nem
bir kimënni. – No majd én kimék, apám, kenddě! – aszongya a gyerëk. Ki is
mënnek. Hanem a gyerëk ëgy körösztöt mingyá kitëtt a fődjük végibe. Úgy
tizënëgy óra felé lássák ám, hogy az asszon bëfordul. Ke-mény kötő, tarka
kendő, hëgyëssen hozza ám a kaját. Mikó odaér, akkó lepődik mëg, hogy ott
az ura mëg a fia kaszának.
Hát někiának az ebédnek, hát jó az ebéd, sok az ebéd!
– Itt van nem messze körösztapád is – aszongya az embër –, fiam, át
köllene azt is híni ebédre!
Emén a gyerëk. Aszongya, mikó odaér á fődre:
– Körösztapám! Szaladjík ke, itt van – aszongya – édësapám, oszt tudja,
hogy tënnap mëgbaszta ked édësanyám. Oszt nagyon harag-szik. Szaladjík ke!
No, az eszaladt.
Mikó visszagyün a gyerëk, az
anyja mán ěmënt, aszongya:
– Aszondta, maj mingyá gyün. De tudja, édësapám, úgy haragszik a
körösztapám! Mondta, hogy nem is tudja, gyűjjön-ë ënni, mer maga ëgy
ízetlen embër, mëgbaszta tënnap a szürkét a kukoricásba. Bújjík ked ě, mer
ha gyün körösztapám, aszondta, agyonüti kedët!
Hát hova bújjon, hova bújjon? Vót olyan füves-bokros, ebújt. Ëccé ěhun
gyünnek a vadászok.
Kérdëzik a gyerëkët:
– Ugyë, édës fiam! – aszongya. – Nem láttá erre valami rókát vagy farkast?
A gyérëk mëg van hökkenve:.
– Hát tudják, láttam is, nem is, mondom is, nem is. Aszongya az ëggyik
vadász:
– Mi az, ami ott mozog a bokorba?
– Hát – aszongya a gyerëk –, az nem róka, nem farkas! Az – aszongya –
hasonlít a lóhó, de mégsë nem az.
– Hát milyen?
– Hát tudják, nagyobb feje van, mind a szamárnak! – Hogyhogy?
– A szamárnak, ha a feje fölött összefogják a fülit, bëéri, de ezé az
állaté, ami itt ë van bújva, ennek nem lëhet a feje fölött összefogni a
két fülit. Az valami furcsa állat lëhet! No maj mingyá lëlövik. Erre aztán
kiugrik az embër a bokorbú. Aszongya:
– Mit bánom én! A szürke az ënyim. Utóvégre akkó baszom meg, amikó akarom,
oszt mit tëhetnek?!
[1979, Zenta] Keceli Mészáros Ferencné Szabó Katalin (1926)
A VONATOK
Vót ëgy katona. Gyütt haza szabadságra. Akkó ugyë gyalog gyüttek. Hát
ráestelëdëtt. Bë akart kéredzkënni ëgy szállásra. De az embër is odavót
valahun, akkó gyütt haza, ěgy ágy vót, mint szëgíny helën, aszondták nëki:
– Szó së lëhet rúlla! Nincs hel! Mënjën máshová! Még ki is kisérték. De
messze vót ám a legközelebbi szállás! Tán öt-hat kilóméter-re is! Nyáridő
vót. Nyitva vót az ablak. Mikó azok kikisérték, a katona fordút ëgyet a
szállás körű, oszt sutty bë, az ablakon körösztű, oszt bë az. ágy alá!
Sötét vót má, nem látták.
Hát oszt amazok is lëfeküdtek. Aszongya az embër: – Hallod, hé! Gyere
vonatozzunk ëgyet!
– Én nem bánom... Mondja az asszony.
Hát oszt bele is átak a vonatozásba. Nyikorgott az ágy!... De oszt hama
vége lëtt. Aszongya az embër: – Hát ez elég gyorsvonat vót!... Ëgy kis idő
múva aszongya az asszony:
– Hallod, hé! Birsz–ë? Gyere, vonatozzunk mëg ëgyet!
Hát ez má ëgy kicsit hosszabb ideig tartott. Ez vót a személyvo-nat.
Aludtak oszt ëgyet. Hajnalba mëgën ěkapta az embër az asszont, bëtëtte
nëki. Hát ez má soká tartott. Mind a tehërvonat... Mondták is: – Ez má
ojan vót, mint a tehërvonat!
Rëggě oszt kěnek fő, gyün ki a katona is az ágy alú. – Hát maga?! Hogy
kerűt ide?
Mondja oszt, hogy:
– Messze vót mindën, kísű este, hát csak bëléptem az ablakon. Hát hun
aludt?
– Hát az ágy alatt.
– Oszt birt aludni?
– Hát birtam vóna én! – aszongya a katona. – Csak az a sok vonat në
zakatót vóna!...
– Hát micsinát?
– Hát micsináhattam vóna? Alunni úgysë lëhetëtt tűllük, kézi hajtánnyá
mëntem én is utánnuk!
[1980, Tóthfalu (Totovo selo)] Kriska György (1934)
| |
|
