|
| |
I.
A
buja Olga álmában éldeleg,
combja közt keze, paplanát lerúgja,
jézusfehér hasán feltündököl
az ondórózsa sárga negatívja.
Másik kezével sokáig keresgél,
ébred, fordul Csáth, nyögve beléhatol,
puhába, síkosba mélybe téved,
hátha fölleli nyomát valahol.
Künn a lombot már őszi szél cibálja,
kezdődik a levelek haláltánca
és arra gondol, hogyha nem lesz vége
hárfácskáját pengetve zsibbadásig,
kéjtől űzötten is morfinra vágyik
–,
s nem érnek el a hajnali misére.
II.
“Ma
tükör előtt akarlak szeretni!”
Csáth arca komor, Olga ruháját
letépi, máris melle közt feje,
lesi kettősük megduplázott mását.
A napi adag késhet. Tapasztalta
a coitus kitolhatja a határt.
Hős kamikadze. Dákója mered
s máris eltűnik az őt váró, kitárt
combok között. Remeg ölében a lány.
Földre ül, töpreng, felgyorsul, talány,
hogy ezt a pózt ő soha meg nem unja,
hogy a tükörnek háttal lihegő,
őt szakadékba rántó szerető
mire gondolhat? Soha meg nem tudja.
III.
“…
az éjjel Osvát. Önző, hitetlen
fráter! Desiré, egy szavát se hidd!
Móriczot, Füstöt is – nem
hihetetlen? –
megbolondítja. Soha el ne vidd
egyetlen sorod se, novellát se,
verset se, regényt, semmit. Hagyd ki
őt.
Krúdyn fanyalog, de Karinthyt se
szereti. Övé a Nyugat. Ripők.
Fekteti Adyt! Meg is alázza!
Ha kivesézhet, felmegy a láza
kárörömében. Bigott diktátor.
ne törődj vele! Hívni fog! Ne menj!
Irigy, rút, gonosz. Öntse el a
szenny.
Élj és írj. Maradj távol a nyájtól!…”
IV
“Ma
mint a kutyák, hátulról akarlak!”
Csáth durván röhög. Olga elpirul.
Bíborvörösre válik fehér teste,
miközben vadul, lankadatlanul
viszonozza Csáth döföléseit,
négy lábra állva a tükör előtt,
bíborszelence satujába zárva
a morfinról képzelgő szeretőt,
akinek keze, fáradt magyar vándor
menekülve napi adagjától,
kitáruló testén el-eltéved.
Künn zápor neszez. Nézi torz képmását
el-eltakaró, sikongató társát,
míg a tükörből kitekint a végzet.
V.
Ma
végre úgy lesz, ahogy ő akarja,
huppan az ágyra Olga meztelen,
combjait tárja, fehér legyezőként
s közéjük rántja Csáthoz
esztelen.
“Kinyílt, mint egy könyv. Most
lapozhatom.”
Csáth megfeszül. Künnt vonat
zakatol.
Odaadása mindig felvidítja.
“Még! Még!” – nyögdécsel
Olga és ő a toll.
Az üres papírlapokra írni kell,
minden mozdulatára megfelel,
kéjbe rángva ismétli, egyre fújja:
“Az enyém lettél. Teljesen enyém.”
Dobálja magát, vinnyog könnyedén
mozog Csáth annuszában gyűrűsujja.
VI.
“…
hagyj magamra vad démonaimmal,
ami hátra van, valahogy eltelik.
Ne zaklass! Ne írj! Okot az okkal
össze ne keverj. Holnap reggelig
kitart az adag. Azután mi lesz?
Ne érdekeljen? Majd csak megoldom.
Konyak is segít. Bróm és tiszta
szesz.
Ha beledöglöm? Ez az én sorsom.
Itt reszketek. Másként nem tehettem.
Bácskát, anyánkat, Olgát
szerettem.
El nem bújhattam. Nem is volt hova.
Mióta tart már. Hogy szerettelek.
Nem térek vissza Dezsőkém
soha!…”
VII.
“Ma
enyém leszel. Újra az enyém!”
térdel Csáth elé, nadrágját
gombolva
s kézbe véve azt ami az övé,
vöröslő arccal a reszkető Olga.
Csáth napi adagjáról képzeleg,
zavarja, hogy nem látja csupán érzi
– Thanatosz jön felmagasodik, int
–
amint munkáját sikerrel bevégzi.
Nem is láthatja, előrehajol,
távoli mezőn bolyong valahol,
vad hajzuhatag örvénylik, takarja
és feje mellett felrobban a nap,
lehet nem is kell egy újabb adag,
de mégis milyen, milyen most az arca?
VIII.
“Moziba
viszlek – dönti el Csáth –,
bugyit ne húzzál, régen tervezem
ha megunom majd Zoro küzdelmeit,
eltévedhet majd combod közt
kezem.”
Olga mosolyog. Fehér ruhájában
nevető bakfis. Mint egy szűz, olyan.
Setét páholy mélyén Csáth ölébe
ül,
nadrágját gombolja és boldogan
nyársalja fel magát. ” nem erre
gondolt – így Csáth –, de már
nincsen merre
menekülnie. És nem s akar.
“A torkomig ér!” – zihál a leányka.
“Ne siess! – int Csáth Éroszra várva
–,
téged a moziterem se zavar?!”
IX.
Novellán
töpreng. Legyen “Souvenir”!
A vásznon ölnek. Csáthoz simulva,
boldogan piheg, dorombol, csacsog,
éldeleg a kielégült Olga.
Hirtelen felrezzen. Rosszat álmodott?
Csáth védőn, óvón magához szorítja.
Maga sem tudja mért. Nem “erre”
gondolt,
nedves bozontba téved gyűrűsujja,
aztán a mutató és a nagyujj is.
“Isten vagy, de hagyd, jussak szóhoz
én is!”
Liheg fülébe éledezve Olga.
És megmarkolja merev fétisét,
Csáth úgy érzi, hogy rászakad az
ég.
A lányka kuncog. Tudja mi a dolga.
X.
“…
Kéj ami nem is kéj! Szenvedés!
S hogy ne szenvedjek. Egy újabb adag.
Azután még egy. Ennyi az egész.
Kifejezhetik ezt még a szavak?
Kéj, szédület, kín. Vad ördögi kör.
Hányinger. Iszony. Hinta. Extázis.
Időnként csak egy óriás ököl
vagyok, Desiré. Hetyke, stiláris
kenceficék már nem segítenek.
A balkonon ott áll az őrület.
Feldob, kerget, leránt a morfium.
Most szem vagyok egy repedt tükörben.
Varázsló kertjébe vesz az éden.
Csillag ragyog fölöttem.
”pium…”
XI.
“Tárd
szét kövérkés combod!” Csáth liheg
és nyelve alatt hullámzik a vulva,
Erosz és Thanatosz a réteken
hancúroznak, egymásba gabalyodva.
Csáth úgy érzi, hogy mindjárt
megbolondul.
Olga tudja mit várhat ily bolondtól.
Az eső eláll és kisüt a nap.
Érzékeny membrán. Nem szakad el
hangtól
és minden jelre azonnal felel.
“Mire vár uram? Vagy én menjek el?
De maga reszket. Netalántán fázik?”
“Most mit akarhat?” És Szezám
kitárul,
a cápaszáj Vidoron összezárul.
Erosz és Thanatosz esőben ázik.
XII.
Egyedül
lép Csáth a tükör elé,
vásárolni ment Olga, elveszett.
A morfiumtól a szeme kitágul,
japán gésák és néger gyermekek
rohangálnak egy távoli kertben,
mögöttük Erosz, lesüti fejét.
Győz Thanatosz. Nincs miért maradni.
Tükörből lesni mohó végzetét.
Nincsen tovább már. Elveszett az éden.
“Mire várok még? Mit is akarok?”
Olgára gondol mélán, eltűnődve,
hullámzik benne haja, csókja, bőre.
“Készülj – hallja –, már
meztelen vagyok.”
XIII.
A
simafejű főhadnagy feláll.
Remeg a kézben, a kehely előtt.
Didergőzik és lustán meghajol.
Délbe vált át a lusta délelőtt.
“Kard nélkül hüvely, mondjátok
mit ér?”
A főhadnagy vár. Tudja mi a dolga.
Ráérősen köröz a cél előtt.
Türelmetlenül szippantja be Olga.
Messze száll ábránd. Morfium is
illan.
Vadul vágtázik. Leáll. Mozdulatlan.
Felhők kergetnek felhőket az égen.
Olga tetszhalálából visszahozza,
szájába veszi, terhétől
megfosztja.
“Uram, kielégült?! Ez az éden!”
XIV.
“A
kapcsolatunk zátonyra futott.
Hidd el nem akarlak tönkretenni.
De hát mi vagyok én? Egy emberi
roncs,
akivel biztos utálsz együtt lenni.
Undort látok az arcodon, mikor
csókollak, mondd hogy nincsen igazam.
De igazam van! Hidd el, jól tudom.
Elbocsájtalak. Nincsen több szavam!
Rád vár az élet. Férj és
gyermekek,
nagy utazások, öröm, rengeteg
élmény, légy méltó a pillanathoz.
Mit magyarázzam? Okot toldva
okhoz?!”
hogy hova jutottam? És éppen neked.
“Gyere Józsika! … Mindjárt elélvezek!…”
XV.
A
kertek mélyén haldoklik az ősz.
Csáth is haldoklik. Olgájára vár.
Csontvázfák között tamburáz a szél
és kaszájával suhint a halál.
Egy-egy fa lehull, bús levelek
hullnak
nagy égi kertek lombja hulladoz,
megjön Olga és nevetve vetkezik,
Csáthoz simul. “Most miért
hervadoz?”
Kergeti morfin, forog a világ,
Olgába vész és a szél a fák
között hegedül. “Ne hagyd abba még!…”
Ölelve, szűzi combjait keresztre
feszítve Csáth nagy égi terekre
vágyik, tükörből várva végzetét.
XVI.
Újság.
Hírek. Rémhírek jönnek ismét
a háborúba ájult Szerbiából.
Kaviár, tea, tojás, sonka, sajt.
Balcsillagzata tükörből világol.
Egy almáskertben bolyong és a lány
szénabuglyába heveredve várja.
Az első adag. Kábulat. Gyönyör.
Szénaszálakba gabalyodik párja.
Hasát érinti Vidor, a kis törpe
óriás lesz és kezdődhet a csörte.
Haldoklik a kert. Szél kél. Itt a tél.
Él még, de már nincs sok a halálig,
havazni kezd és eltűnik a másik.
Múlt idő ejti foglyul. Elalél.
XVII.
Az
omnibuszon, egymáshoz préselve
amint elsuhan előtte az élet –,
Csáth arra gondol: most már vége
lesz.
Olgára néz és hirtelen feléled.
Kuncog a lány, már sliccében keze,
megtalálja jogarát, szorítja,
Künnt felmorajlik a Kálvin téri
sokadalom basszusbaritonja.
Már lucsog, veszi Csáth döbbenten
észre,
ama tényt, csak utólag észlelve,
úristen a lány alul meztelen!
Mozgatja ujját. Pulzál már a vulva,
akár a jogar. Egy éles kanyarban
élveznek el, egyszerre a tömegben.
XVIII.
Előbb-utóbb
majd minden rendbejön.
Berendezi a pornográf képzelet
életünket. Míg Olga maszturbál
sóváran nézem. “Szeret? Nem
szeret?”
Nyalja, krémezi a főhadnagyot,
simogat, csókol, riszálja magát,
négy lábra áll, pirulva kínálja
rózsás, imádott, édes paplukát.
A simafejű főhadnagy feláll,
még tétovázik, szomorú király.
”vatosan hatol be, ha már várják.
Csütörtök? Péntek? Nem, nem lehet
vége!
Lacafacázik? De hiszen ő kérte?
Ló és lovas. Kezdődhetnek a vágták.
XIX.
Csáth
visszabújik a dunyha alá.
Ma nem lesz morfin! Konyakot iszik.
Olga már várja és hozzásimul.
Hancúrozhatnak szombat reggelig.
Felváltva isznak. Kicsi kezében
reszket Vidor már, törpe óriás.
Huzat kél, némán pörögnek a tárgyak,
mióta tart már az előadás?!
Olga van felül. Vígan lovagol.
Csáth kontrázik, rossz szíve
zakatol,
torka ég és elzsibbad a karja.
Eroszt hágja Thanatosz a réten,
kivilágosul, sötétül az éden,
arcát fekete hajsátor takarja.
XX.
“Dugd
fel, akár a gésa golyócskákat!”
ér haza Csáth egy doboz rumosmeggyel.
Olga nem érti. Lehet félreérti?
Tán mégis érti? Illeg. Énekel.
A tükör előtt sorba három meggyet
rejt oda, hová minden férfi vágyik.
“És most mi lesz?” – ér vissza
az ágyhoz,
Csáthoz simul, bután kacarászik.
Mikor végre – épp ideje! – megérti,
hogy mit is akar lába közt a férfi,
kitárja ölét, hogy Csáth fürge
nyelve
szedje ki sorra a rumos meggyeket,
csókolja, mohón, szájából szerzi
meg,
hagyva, hogy a nyelv tovább
ingerelje.
XXI.
Van
idő, mikor semmi nem jön össze.
Kudarc. Csönd. Pánik. Semmi se sikerül.
Moravcsik irigy. Nem is nevez ki
tanársegédnek. Fúrnak. Kiderül
Puccinim se nyerhet Greguss-díjat
Horváthék se kell a Vígszínháznak,
Olga is duzzog. Lázam felszökik.
Dunába menjek? Sehol se várnak.
Osvát hangjából is érzem: lenéz.
Mért is nem leszek orvos vagy zenész?
a hátam mögött összenevetnek.
Herkulesfürdőn jól kereshetnék.
Elúszik ez is. Sosemvolt emlék.
Megmaradok a boldog keveseknek.
XXII.
Miközben
Csáth combja belső felén
hosszan elidőz s morfinról képzeleg,
mézzel keni be káróját Olga.
Haldoklik az este. “Tán, hogy édesebb
legyen mi keserű?” Öle kitárul
és Csáth nagyujja végleg belevesz.
Mézet nyalogat. Torkos leányka.
Érosz száll setét, zord erdők
felett.
Fehéredik, reszket a mézes bordó
király, kilövell a sűrű ondó,
arcára keni kényesen a lány.
Valahol benne motoz Csáth nagyujja,
a mézes kárót is melléje gyúrja,
mikor elégül végre ki? Talány?
XXIII.
Székletem
bűzlik. Vomitáció.
Félek. Fuldoklom. Verítékezek.
Remegek. Ez a végső stáció.
Nem élem túl a kínzó képeket.
Levágott fejem komornyik tálcán
hordozza körbe! Fejemre várok.
Hölgyek és urak. Pletyka és ármány.
Körülfognak az ördögi párok.
Nem futhatok el. Hova mehetnék?
Szert újabb fejre hogyan tehetnék?
“Csáth Géza orvos és beszélyíró!”
–
összenevetnek a hátam mögött.
Zúg a fülem. Menny vagy vonat dörög?
“Túladagolás!” – mondja egy bíró.
XXIV.
Egy
morfinista nem vágyik a kéjre,
ha így megy tovább, egymást tönkretesszük.
Sétálhatnánk az őszi fasorban,
úszkálhatnánk is, sakkozhatnánk
együtt.
Pihenjen Erosz! És pihenj te is.
Holnap is nap van. Ezt az éjszakát
aludjuk végre, egymást átölelve,
akár testvérkék, álmodozva át.”
“Csak ha belém jössz és ott is
maradsz!”
hajol föléje Olga, nyalogatva
a törpe Vidort. “Nőj meg! –
noszogatja –
Ez az törpécském. Így. Szépen
haladsz!
És vidoran ül az óriás Vidorba.
“Aludhatunk is. Ütött az óra!…”
XXV.
“Meguntál,
valld be! Más lányokra vágyol.
Ne simlizz. Ne csalj. Én megértelek!”
Állít be Olga egy vörös nimfával,
levetkőznek, Csáth mellé fekszenek.
“Szép neve van. Úgy hívják:
Fruzsinka!”
hajol királya fölé szodén Olga.
Csáth a vendéglány combja közt
matat,
csókolja egyre, Fruzsinka sikongva
húzza magára. Máris szállanak.
Novellahősök kísérik. Áradat.
Olga tükörbe mered irigyen.
Ősz múlik, tél jön, egyszerre csak
nyár van,
Fruzsinka és Csáth a ragyogásban,
virágot szednek ájult réteken.
XXVI.
Falusi
színpad. Örvénylő terem.
Olga lócán ül. Egy óra alatt.
Lábmozgására a bús mutatók
egy-két órát előre ugranak.
Olga kövérkés combjai, netán
harisnyás lábak ingerlik az órát?
Süllyesztőben trappoló, briganti
kalapos mord férfiak okozzák?
Olga kéjesen liheg, azt hiszi
a bolond órát előre ő viszi,
míg el nem repül mindkét mutató.
Rájövök: “ezek” minket
idecsaltak,
ez csak a kezdet, jönnek a borzalmak
álmomba betör a palicsi tó.
XXVII.
Égő
ágyékkal nézi a tükörben
az egymásba olvadó lánytesteket.
Simogatják egymást. Erosz mosolyog.
Magához nyúl. “Írni fog!” – képzeleg.
“nem száll be, sire? – Fruzsinka
kacag,
már Csáth brokstejnjén brillíroz a
nyelve –
Kőkemény költemény. Reszket szegény.
Akarod Olgi? Te vagy a szerelme?”
De Csáth nem hallgat az okos szóra,
vörös bozontba téved. Virradóra
sem tölti kedvét. Sikoltoz a vendég.
Banánnal játszik Olga. Sirdogál.
Reméli, hogy Csáth mégis rátalál.
Nem érhet véget “függőben” a játék.
XXVIII.
“Vétkeztem,
Olgi! Most jóváteszem.
Ismerkedjetek meg. A neve Endre.
Abbázián tavaly a hölgykoszorú,
Rudijának dicsőségét zengte.”
Csáth helyet foglal a tükör előtt.
Olga sír. Jó Endre vetkőzteti,
láb közé nyúl, mellét csókolja,
haját borzolja, ágyra fekteti.
Nedvedzik öle. Endre meztelen
mászik rá, beléhatol, esztelen,
iszonyú, barbár, vad iramot diktál.
Olga nevetgél, nyögdécsel, zokog,
kontrázik, jajgat, két ujja mozog.
Fura árnyjáték. Nyuszi ül a fűben.
XXIX.
“Most
kvittek vagyunk. Tudnál-e szeretni?”
nyomja Olga vulvájába nyelvét
a bűnbánó Csáth. Semmi sincs még
veszve!
Regényt ír. Folytatja Dénes Imrét.
Nem lamentál, nem hepciáskodik,
Olgi mohó és azonnal bekapja,
hal a horgot és repülnek megint.
Erosz mosolyog. Nyerő a lapja.
“Engedd el magad. Lazítsál szívem.
Konyak. Pantopon. Most már elhiszem
Érzem amit te, mikor élvezel.”
Csáth Dénes Imrét alakítja egyre,
víz alatt úszik, völgyekből
hegyre.
“Ne tartsd vissza már, hagyd, hogy
menjen el!”
XXX.
És
hánykolódnak a grammatikák
a nyelv sötétlő, baljós éjjelében.
Egyedül van Csáth. Elkóricált
Olga.
Sötétül egyre tükörben az éden.
Már a morfin se “dobja fel”. Mi
lesz?
Künt hóviharban inognak a tárgyak.
Két lábra áll a benső bandita.
Háttal fordul ágynak, zongorának.
És a tükörben zuhog szakadatlan.
Két fejű ősi alak. Száz alakban
Olga és Endre. Rászakad az ég.
“Még egy adagot? Nem, nem az halálos!
Talán illene is komédiánkhoz?”
És nézi, amint kúrják a kedvesét.
XXXI.
Csáth
a klotyón ül, Előpatakon.
Tél van. Az utcán csilingelő szánok.
Füst. Malacot perzselnek valahol
Zátonyra futnak rátarti nagy álmok.
Az operát se írta meg. Soha
nem is fogja már. És a regényt se.
Mióta nem írt? Csak a morfium
körül bukdácsol, forog. Képzelgése,
mint a ringlispil, most elragadja.
Fel-fel nyög. Ürít. Szélbe sir az
erdő.
Megremeg. Sóhajt. Hegedűverseny
akkordja tőr át határokon, kerten.
Megírhatja még, ha segít a fürdő.
XXXII.
Csáth
felelőtlen. Tudja mivel jár,
de a pantopont Olgával megosztja.
Ketten repülnek. Ellobban a nyár.
Iker-kábítószer noszogatja,
egymás karjából egymás álmába
löki őket, látszólag boldogok,
múltból jövőbe, jövőből a mába.
A halott város fejükben forog.
Dór oszlopok között csak szél fütyül.
Olga elszáll. Árva-Csáth egyedül
marad a téren. Kilobban a nap.
Sötétség. Csak a démon közeleg.
Nincs idő. Az utolsó kenetet
sem adhatja fel holtvárosi pap.
XXXIII.
Dél
jön. Házasság révébe eveznek,
de Csáth hajója lassúdan süllyed.
A morfiumról nem képes leszokni.
Viszály dúl. Harag. Hegyek. Fák. Füvek.
Olga bús: “te nem kívánsz már
engem,
a kurva morfint jobban szereted!…”
Őrjöng Csáth. Sűrű erdőben téved
el.
Győz Thanatosz. “Én végleg
elmegyek.
Kész. Vége. Ennyi volt, ami végül
is
téged is kicsinált, de engem is!…
Elbocsájtalak, mégegyszer, utólszor.
Mindent köszönök. A jó Endre rád
vár.
Halálom után, ha ágyába bújnál…”
“Őrült vagy! – Olga toporzékol.
– Csókolj!”
XXXIV.
Székrekedés.
Szivattak. Hányás.
Csáth izzad. Remeg. Halálára vágyik.
Ajtókeretből mutatva fityiszt,
vihogva tűnik ismét fel a másik.
Szállnak a gúnyos, bús kérdőjelek.
“Kipurcansz, hidd el, ha így
folytatod!
Inkább konyakot igyál. Csökkenteni
kellene végre napi adagod!…”
Önmagát nézi, hosszan a tükörben.
Nem segít itt már szerelem, se
szellem,
élete bűzlő kín, emberi rom.
Nem segítenek novellahősök,
ősök, haldokló székelysárga őszök.
Puccini, zene, vers, irodalom.
XXXV.
“…
mindent köszönök. Indul a vonat.
Már nincsen tovább. Bezárul a kör.
Setétül sorsom. Elszánt démonok
üldöznek és én – címeres ökör!
–,
feleségemhez fohászkodok egyre,
de belátom, neked volt igazad,
tönkretesz, megöl ez a szajha Olga,
pantopon, morfin, a gyilkos szavak.
Nem segít. Rosszabb, mint egy
mostoha.
Nem kellett volna elvennem soha.
Holnap kényszerzubbonyt is rámhúzat.
Már évek óta hazudozik. Megcsal
ismerősökkel, parasztfiúkkal,
még veled is! Desiré, ne
tagadd!…”
XXXVII.
Fej
a pohárban. Őfelségének
testtől elváló, független feje.
Sokáig beszél. Mélabús ének
hallatszik kintről. Mellbeszúrt
neje,
az úrlovasnő, a magyarbarát
világszép asszony üzen? Énekel?
Visszhangoznak a süllyedő szobák.
Miért jött vissza? Most kit viszen
el?
Kérelmem adom elő. A király
megnyugtat: “nem! Nincs semmi viszály!”
Zeng az ének. Kimondom nevét.
Vigyorog a fej, üvegpohárból,
hátul már a drapéria lángol.
“Most égetjük meg vadóc szellemét!…”
XXXVIII.
Vicsorgó,
irigy káposztalepkék,
baljós, éjsötét pillangók szállnak.
Tükörből jönnek? Beteg szívemből?
Némán kerengnek. Szóljak Olgának?
Halálfej villog. Jön a homályból.
Zúg a fülem is. Közel a démon.
Menekülök vad lepkeraj elől,
át vízmosáson, torz szakadékon.
Színes pillangók. Örvénylő ének.
Morfin kerenget. Tébolyult ének
üldözik egymást. Forog a szállás.
Tükörből jövő lepkék köröznek
Olga kitátott szájába vesznek.
Kéj. Éjszakai esztetizálás.
XXXIX.
Mint
kerge birka az égő karámból,
futok és összezárul a csapda.
Már nincs kiút e torz látomásból.
Démon vigyorog. A szívem labda
szőrös mancsában. Földhöz
vereget,
aztán elhajít. Nem szállok messze.
A szívem nélkül, mondd, hova
menjek?
Igen, azt hiszem, el vagyok veszve.
Ágyon fetrengek. Szólnak trombiták.
Ablakom alatt rohannak a fák.
Rámzárul ábránd, vízió, álom.
Menekülhetnék. Völgynek vagy
hegynek?
Szerb lett Szabadka. Mondd, hova
menjek;
Nincs helyem már. Elveszett világom.
XL.
És
föllázad egy jelzős szerkezet,
a Nyelv homályos tükréből kitör.
Névmás dörömböl. Lehet? Nem
lehet?
Névelő szökik. Az ige tündököl.
Önállósulnak betűk és nevek.
Egy sziszegő essz hosszan szöszmötöl.
Szerteszélednek bús melléknevek.
Nincs mit jelezni. Kinyílik a kör.
Nincsen visszaút. Hullnak a főnevek,
tagadás, iszony, düh és szeretet.
Ásít a végzet. Kijön a tükörből.
Gőgös látomást rág az enyészet.
Fogadkozások vissza se néznek.
És Csáth kilép a mágikus körből.
XLI.
Izzadás.
Rémálmok. Átfetrengett,
ingoványba süllyedő éjszakák.
Se szerelem, se szex nem segít már,
setétségbe vesz, elvész a világ.
Olga megijed. Orvost akar hívni.
Csáth felröhög. “Én is orvos
vagyok!
Hidd el már, vége! Nincs, amiben
hinni,
még egy ilyen elvonás s meghalok.
Ételliften, direkt a pokolba,
ide már nem követhetsz, drága Olga!
öltözik Csáth. – Megy a vonatunk,
gyere!
Vár a tenger ránk. Vár az Adria.
Pola, kikötők és Abbázia…”
Előbb Olgát, majd magát lövi le.
XLII.
De
Csáth nem hal meg. Szanatórium,
zárt osztály, elvonó következik.
Kényszerzubbonyban Olgáról képzeleg.
Nézve a plafon repedéseit.
Álmodik. Előpatak, székely erdő
a szoba falán örvénylik tova.
Allékon sétál. Újra ősz van.
“Ha Olgi tapló, akkor ő kova.”
Nem emlékezik arra, hogy megölte.
Fantáziál. Tart, egyre tart a csörte,
izgalmában sír. Fel-felkiabál.
Olga benne él. Melle, combja, hangja,
selymes bőre most is vigasztalja.
S a fasor végén várja a halál.
1998.
október 14-18.
[Forrás] | |
|
