Nemzeti Útmutató és Címtár

A megtorlás előzményei és a megtorlás alá vonandók köre

Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc után megjelent osztrák feldolgozások – érthető módon – nemigen foglalkoztak az 1848–49-es szerb és román irtó hadjáratok történetével, s a cs. kir. hadsereg tisztjeinek ebben játszott szerepével. Annál többet emlegették a magyar „terrorizmust", Lamberg altábornagy meggyilkolását, a magyar szélsőségesek törvénytelen és forradalmi lépéseit. A magyar fél munkáiban az olvasó sokkal több adatot lelt a nemzetiségi fölkelők által rendezett mészárlásokról, a kamarilla kétszínű működéséről, s a szabadságharc leverését követő osztrák bosszúhadjáratról.

Adatok hiányában azonban még a neves historikus, a kortársak adatait is hasznosítani próbáló Horváth Mihály is kénytelen volt bevallani: „..a kivégzettek nagyobb részének neveit közleni képesek nem vagyunk, részint, mivel azon korbeli hirdetések [hirdetmények] kezeinknél nincsenek, részint mivel maga a katonai uralom sem hirdette mind ki a kivégzettek neveit. A pesti és aradi haditörvényszékeken kívül az országnak külön vidékein 16 hadi törvényszék működött, melyek, bár több hazafiakat végeztettek ki, neveiket azonban nyilvánosan nem közölték. Sőt, hiteles hírek szerint Pesten és Aradon is több agyonlövetések történtek, titkon, az Újépület és a vár belsejében. Erdélyből éppen nem bírjuk a kivégzett hazafiak neveit, holott szinte számosan estek hazafiúi hűségök áldozatául. Egyebek között 24 református lelkész lövetett volna agyon.”

Azért idéztük ilyen hosszan Horváth Mihály véleményét, mert jelzi mindazokat a problémákat, amelyekkel a kutatóknak a kivégzettek névsorának összeállításánál szembe kell néznie. Az első a források hiányossága. Az egyes hadbíróságok ugyan pontos kimutatást vezettek minden egyes perbefogottról (még az ártatlannak találtakról, és így szabadon bocsátottakról is), s a különböző regiszterekben nemcsak az ítéleteket, de azok végrehajtását, módosítását vagy eltörlését is jelezték. A nem a hadbíróságok, hanem alkalmi rögtönítélő törvényszékek, vagy egyszerűen csak egy-egy cs. kir. parancsnok döntései alapján halálra ítéltekről vagy kivégzettekről azonban nincsenek ilyen listák. Ha a kutatónak szerencséje van, a helyi történeti emlékezet, egy cs. kir. katonai jelentés, egy hirdetmény vagy egy naplójegyzet megőrizte ezek emlékét is. A második probléma az, hogy a megtorló gépezet szervezete 1849 januárjától augusztusáig megváltozott, s tudomásunk szerint még az egyes haditörvényszékek ítéleteiről sincsenek részletes kimutatások. A harmadik, a két előbbiből fakadó probléma pedig az, hogy az adatok ilyen hiánya tág teret nyit a legendagyártásnak, a titokban kivégzettekről vagy a 24 agyonlőtt református lelkészről...

A magyar, de az osztrák történetírás sem foglalkozott túlzottan az 1848–49-et követő megtorlással, holott az óriási forrásanyag ezt kétségkívül lehetővé tenné.

Az 1848–49-es eseményeket többnyire két szóval jellemezzük: forradalom és szabadságharc. Az újabb szakirodalom azonban az 1848 júniusa utáni eseményekre használja a polgárháború kifejezést is, ami annyiban jogos, hogy az ország perifériáin, így a Délvidéken, Erdélyben, illetve korlátozott mértékben a Felvidéken a magyar és a nem magyar lakosság között véres, fegyveres konfliktusokra is sor került.

Ezeket a fegyveres összeütközéseket, amelyek gyakran a védtelen polgári lakosság lemészárlásával, elűzésével jártak, nem a magyar fél kezdeményezte. A Délvidéken a szerbek, Erdélyben a románok támadták meg a magyar településeket, s az előbbiek 1848 nyarán, majd 1849 telén, az utóbbiak az 1848. október–1849. január közötti időszakban tucatnyi települést dúltak fel, s több száz, vagy talán több ezer védtelen, vagy lefegyverzett magyar, német és más nemzetiségű lakost gyilkoltak meg vagy űztek el.

Természetes, hogy adandó esetben a visszatorlás sem maradt el, s az 1848 őszi magyar tömegmozgalmakat is jellemezte a tömeghisztériára való hajlam. A kezdetet Lamberg Ferenc altábornagynak, a magyarországi haderők kinevezett főparancsnokának 1848. szeptember 28-án történt felkoncolása jelezte. Szeptember 30-án a pincehelyi lakosság megtámadta és részben lemészárolta a falun áthaladó horvát szállítmány kísérőit. (Roth vezérőrnagy megtorlásként feldúlatta a falut.) Október 4-én Nagykanizsa felszabadítása után egy eltévedt horvát határőrcsapat esett a kiskanizsaiak és a segítségükre siető nemzetőrök áldozatául. Október 12-én a Vas és Sopron megyei népfelkelők megtámadták a kőszegi börtönben őrzött horvát hadifoglyokat, s közülük 42 főt, valamint 2, védelmükre siető nemzetőrt lemészároltak. Október 15-én a Nagykikinda megsegítésére induló szegedi nemzetőrök mészároltak le 15 szőregi szerb lakost, délután pedig a kitört tömeghisztéria következtében a szegediek rohanták meg a helyi szerb kereskedőket és a városba érkező moldvai marhahajcsárokat, s közel 60 főt meggyilkoltak. 1849. június 30-án az orosz csapatok közeledésének hírére a magyar hatóságok tovább akarták szállítani Debrecenből az ott őrzött, mintegy 70 osztrák tisztet. A tisztek gyülekeztetése egybeesett az általános népfelkelést elhatározó népgyűlés meghirdetésével. A felfegyverzett néptömeg körében az a hír terjedt el, hogy a tisztek meg akarnak szökni, mire megtámadták őket. 2 tisztet és 2 közvitézt agyonütöttek, 23 főt megsebesítettek, s közülük 2 fő később szintén belehalt sérüléseibe. (A cs. kir. hatóságok utóbb igyekeztek ezeket az atrocitásokat kivizsgálni. Lamberg ügyében még a magyar kormányzat indított vizsgálatot, ezt a császári hatóságok fejezték be. A kőszegi gyilkosságok miatt 1849, majd 1850 januárjában több személyt is kivégeztek. Debrecenben a foglyok agyonveréséért egy főt halálra ítéltek, ám ítéletét később 20 évi sáncfogságra változtatták. 12 főt 1-től 20 évig terjedő sáncmunkával, 1 főt 6 év várfogsággal, 7 főt enyhébb börtönbüntetéssel, 5 főt botbüntetéssel sújtottak, 3 főt pedig bizonyítékok hiányában felmentettek.)