I. Az iszlám világa

Az iszlám szó jelentése arabul 'megnyugvás', 'belenyugvás'. A muszlim ember ugyanis az iszlám hitére térve elfogadja az Isten, azaz Allah mindenek fölötti hatalmát, abba beletörődve megbékél önmagával és a világgal is. Az iszlám szó főnév, jelentése szerint vonatkozik az ezt a bizonyos megbékélést hozó vallásra, valamint mindazokra az ismeretekre és tudományokra, amelyek ezzel a vallással szoros kapcsolatban vannak. Ilyen egyéb ismeretek például a nyelvtan, mivel az épp a Korán szövegének tanulmányozása közben jött létre, annak a pontos megismerését segíti elő. Ide tartozik azonban a történelem is, mivel az az iszlám terjeszkedését is tanulmányozza. Ugyancsak az iszlám témakörébe tartozik a genealógia tudománya, mert művelése nélkülözhetetlen például a hagyományok (hadíszok) hitelességének tanulmányozása során. Ugyancsak ide tartozik az irodalomtudomány is, mivel az tárgyalja a stilisztikát, márpedig a Korán csodálatosnak tartott stílusa miatt csodajelnek számít. Épp a Korán utolérhetetlen stílusa bizonyítja a hívő muszlim számára, hogy csakis Allah szava lehet. A stilisztika is hozzátartozik tehát a szélesebb értelemben vett iszlámhoz, mert végső soron hozzájárul Allah létének bizonyításához. De az iszlám részét jelentik a törvények is, és a szerintük való élet is, beleértve azt, ahogyan a hívőnek a törvény előírásait követve köhögnie, tüsszentenie, kereskednie, ennie, innia, öltözködnie, avagy fésülködnie kell.

Azaz a szó szűkebb értelmében egy vallást, tágabb értelmében pedig egy életmódot, egy teljes kultúrát is jelent. Melléknévi alakja 'muszlim'. Muszlimnak nevezzük azt az embert, aki az iszlám tanítását elfogadja. Az iszlám vallásának egyes részeit is ezzel a jelzővel minősítjük: jogrendje a muszlim jog, a muszlim tudósok műveiben kidolgozott irodalomtudomány a muszlim irodalomtudomány, az iszlám szemléletét tükröző irodalmi művek a muszlim irodalomhoz tartoznak stb. A magyarban elterjedt jelzős alak 'muzulmán' ugyanennek a 'muszlim' szónak a török nyelv közvetítésével hozzánk perzsán keresztül eljutott változata. A szó az arab melléknévnek (muszlim) perzsa többes szám jelével (-án) kiterjesztett változata.

Goldziher Ignác (1850-1921), a tizenkilencedik század második felének és a huszadik század elejének legnagyobb iszlám tudósa volt. Tudományos nagyságát jellemzi, hogy műveit manapság újra kiadják angol fordításban. Az iszlám előtörténetének, keletkezésének és fejlődésének kutatásában szerzett halhatatlan érdemeket. Mára természetesen már sokkal többet tudunk annál, amit az ő műveiben találhatunk, de amit leírt, az mind a mai napig mértékadónak számít.

Az alábbiakban Goldziher Ignác nyomán, de az azóta keletkezett iro-dalmat is figyelembe véve szeretnénk bemutatni a Mohamed próféta születése előtti és körüli idők Arábiáját, mivel az akkori viszonyok sok mindent megmagyaráznak a későbbi iszlám tanításából.

Mohamed („a magasztalt”) születésekor az Arab-félszigeten az arab törzsek két csoportra oszlottak és kétféle életmódot éltek. A latin forrásokban Arabia felix, „Boldog Arábia” néven ismert déli területein, nagyjából a mai Jemennek megfelelő vidéken éltek a délarab törzsek. Ezek letelepült, földművelő életmódot folytattak, annak minden jellemzőjével: királyságokat hoztak létre, a törzs tagjai ingatlanból álló magántulajdonnal rendelkeztek, és ez az ingatlan vagyon öröklődött.

Ezzel szemben a mai Jemen területétől Északra, egészen a mai Jordánia és Irak területéig nyúló hatalmas pusztaságban az úgynevezett északarab törzsek éltek. A délarab és az északarab nyelv, bár közel állnak egymáshoz, mégsem azonosak. A két különböző nyelvet különböző ábécével is jegyezték le. Utóbb, épp az iszlám terjedése miatt, a délarab nyelv kiszorult a használatból, csak néhány zártabb területen maradt fönn használata mind a mai napig. Az egyik ilyen félreeső terület épp a Jemeni Köztársaság Mahara nevű tartománya, ahol a mehri nyelvet beszélik, illetve Jementől délre a tengerben fekszik Soqotra szigete, ahol a lakosság mind a mai napig őrzi az egykori délarab nyelvből származó soqotri nyelvet.

Az északarab törzsek, az Arab-félsziget klimatikus viszonyai ismeretében – érthető módon – nem folytathattak letelepült, földművelő életmódot, hanem nomadizáltak. A nomád életmódnak azonban megvannak a maga jellemzői.

Ezek közül ki kell emelni azt, hogy a törzsek állattartásból éltek, mivel csak ennek volt adott a lehetősége a sivatagi viszonyok között. A gyér csapadék következtében ugyanis tavasszal mindig kisarjad valami zöld növényzet ott, ahol a sivatag nem futóhomokból áll, illetve az egyes források körül kialakulhattak oázisok. Természetesen az állattartó közösségek a legelési lehetőségek valamint az állatok itatását lehetővé tevő források és a tavaszi gyér zöld növényzet maradékának fölkutatása során folyamatos vándorlásra kényszerültek. A folyamatos mozgás és a jobb helyek keresése káoszhoz vezetett volna, ha nem alakult volna ki az egyes törzsek saját területe, ahol szabadon vándorolhattak. Vándorlásaik során azonban be-betévedtek más törzsek területére, ebből fegyveres konfliktusok adódtak. Ezek során egyesek halálukat lelték, de értük a törzs többi tagja köteles volt bosszút állni. A vérbosszú azonban újabb vérbosszút eredményezett, így kialakult a törzsi háborúk végeláthatatlan sora, amely Arábia törzseit szembeállította egymással.

Természetesen a kisebb és egyben gyöngébb törzsek a nagyobbak vé-delmét keresték. Ennek során szövetséget kötöttek egymással, majd e törekvések elvezettek odáig, hogy a félszigeten nagyobb törzsszövetségek alakultak ki. A törzsszövetségek csak viszonylagos állandóságot mutattak, területüknek pedig nem voltak jól meghatározható, hosszabb távra rögzített határai.

Az Arab-félsziget törzsei tehát folyamatos véres háborúkban álltak egymással. A törzset általában az öregek vezették, az öregek tanácsának legtekintélyesebb tagja volt a törzsfőnök, a szajjid, a sajh („az öreg”, magyaros kiejtésben sejk). Ő alapjában véve a törzs belső ügyeit intézte: az ő vezetésével gondoskodtak az elesettek gyámolításáról, intézték a házassági ügyeket stb. A törzsfő volt felelős a törzsön belüli ellentétek elsimításáért, de a más törzsekkel folytatott háborúkba már a költő (sáir) vezette a törzset, és egyszersmind ő volt a felelős azért is, hogy a törzs háborúskodások során tanúsított vitéz tetteit megörökítse. Nagyobb konfliktusok esetén, főleg, ha azok nem a törzsön belül robbantak ki, a vita résztvevői általában bírákhoz fordultak. A bíró (hákim) olyan személy volt, akit tekintélye törzsek fölöttivé tett meg, ezért különböző törzsek emberei fordultak hozzá döntésért.