FranciaországTörténelem | Jog | Életmód | Földrajz | Kultúra | Egészség | Gazdaság | Politika | Mesterségek | Tudományok
Egyéni keresés
|
|
-Köszöntjük a Változó Világon!- |
|
Ma: 21. század : 2001 + H | 2002 + H | 2003 + H | 2004 + H | 2005 + H | 2006 + H | 2007 + H | 2008 + H | 2009 + H | 2010 + H | 2011 + H | 2012 + H | 2013 + H 20. század : 1949 + H | 1980 + H 19. század : 1848 + H |
Bárki vagy, tudd, hogy hatalmadban áll megváltoztatni a világot!
Ismeretterjesztő Könyvtár és Elektronikus Tudásszolgáltató A tudás és tudásszerzés új kertje CHANGING WORLD W | LE MONDE CHANGEANT W | СВЕТЪТ В ПРОМЯНА У | WELT IM UMBRUCH | MENIACI SA SVET |
|
|
VÁLTOZÓ VILÁG 52. AZ EURÓPAI UNIÓ A VÁLTOZÓ VILÁGBAN FRANCIAORSZÁG |
|
|
|
|
|||||||
|
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség
|
I. Válság Vannak települések a történelemben, amelyek, mint Guernica, Oradour vagy Lidice, a barbarizmus elszenvedésével váltak jelképpé. Ilyen hely Sakhiet Sidi Youssef, egy álmos tunéziai falucska az algériai határ közelében, ahonnan 1958. január 11-én az ALN[3] harcosai átcsaptak a határon és megöltek, illetve elhurcoltak francia katonákat. A válasz február 8-án borzalmas volt: a francia repülők nemcsak az ALN bázisát bombázták, hanem magát a falut is, ahol éppen piacnap volt, az iskolában pedig gyerekek. 69 halott (köztük 21 gyerek) és több mint 150 sebesült. Mint minden mocskos tettet, ezt az ügyet és a köré fonódott hazugsághálót sem lehet kibogozni[4]; ez nem is lehet feladatunk. Az igazán fontosak a válaszreakciók: Habib Burgiba, a tunéziai államfő azonnal az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia, mivel különböző okokból érdekükben állt az algériai háború befejezése, de legalább eszkalálódásának megakadályozása, felajánlották egy jószolgálati misszió felállítását Franciaország és Tunézia között. Félix Gaillard francia kormányfő döntését nagyban elősegítette Eisenhower finom jelzése az Franciaországnak nyújtandó esedékes kölcsönök esetleges újragondolásáról. A francia kormány engedett a nemzetközi nyomásnak és elfogadta Harold Beeley[5] és Robert Murphy[6] jószolgálati tevékenységét. Ez azonban még a kormányon belül is megosztottságot szült, hiszen az algériai háború internacionalizálását jelentette. Márpedig Algériát a XIX. század óta Franciaország integráns részének (az ország "három tengerentúli megyéjének") tekintették, ebből következően az algériai terrorizmus elleni harcot (háborúnak ugyanis nem merték nevezni[7]) az ország belügyének tartották. A viták a Nemzetgyűlés rendkívüli ülésének összehívásához vezettek. A kormánypolitikával szemben kettős ellenzék alakult ki: a szélsőbal (elsősorban persze a kommunisták) az amerikai imperializmus lakájairól, míg a jobboldal, néhány mérsékelt és a gaullisták a francia nemzeti szuverenitás megsértéséről beszéltek. Az április 15-i szavazáson 321-255 arányban leszavazták a kormány politikáját. Félix Gaillard helyben bejelentette lemondását. A következő egy hónap a Negyedik Köztársaságban szokásos politikai játékkal telt el. A hagyományos rituálé szerint, aminek gyakorlata nagyban hozzájárult a Negyedik Köztársaság népszerűtlenségéhez, hosszas körtárgyalások kezdődtek a főbb politikai vezetőkkel. A szokás annak a kinevezését kívánta volna, aki a kormányt megbuktató ellenzék vezére volt; azonban mind (a túl gaullista) Jacques Soustelle, mind az Union pour le Salut et le renouveau de l'Algérie Française[8] többi vezetője politikailag szalonképtelen volt, - kivéve Georges Bidault-t, az MRP[9] volt elnökét. Őt azonban saját pártja nem támogatta (előfordult ilyesmi a Negyedik Köztársaságban), így, nem lévén kormánytöbbség, Bidault visszaadta a megbízatást[10]. A szokás azt követelte, hogy a jobboldali kísérlet után a nemkommunista baloldal egyik vezetője következzék. Az államfő, René Coty számára sem Mendès France, sem Mitterrand nem tűnt olyannak, aki többséget képes összehozni, ezért René Plevent, az UDSR[11] egyik vezetőjét kérte fel. Hosszas egyeztetések után azonban Pleven is kénytelen volt május 8-án, a kormányválság negyedik hetében visszaadni megbízatását. Újabb tanácskozások után Coty Pierre Pflimlinnek (a kereszténydemokraták Bidault-val szembeni másik irányzatából) szavazott bizalmat[12]. A hír Algírban úgy hatott, mint ágyúlövés az éjszakában. Az algériai franciák nyugtalansága április folyamán egyre fokozódott, a félelem Algéria feladásától körükben egyre nőtt. Ennek jele volt április 26-án egy nagy (20-30 ezres) tüntetés Algírban, amely egyrészt Francia Algéria megőrzését követelte, másrészt egy közmegmentési[13] kormány felállítását követelték. Ez a forradalmi hangulat már május 13-át előlegezte meg. Pflimlin jelölése ebben a felfokozott hangulatban a feketelábúak[14] számára a félelmeik beigazolódását jelentette, hiszen Pflimlin - igazolva liberális[15] hírét - egy héttel korábban azt nyilatkozta: meg kell "ragadni minden alkalmat a tárgyalások folytatására egy tűzszünet érdekében"[16]. De Algériából sokkal félelmetesebb jelek is érkeztek, mint az algériai franciák dühös megnyilatkozásai. Május 9-én Salan tábornok, az algériai haderők főparancsnoka küldött egy táviratot Ély tábornoknak, a fegyveres erők vezérkari főnökének, amelyben ezt írta: "Az algériai hadsereget felkavarta felelősségérzete - a harcolókkal szemben, akik hiábavaló áldozatot kockáztatnak, ha a nemzeti képviselet nincs elszánva Francia Algéria fenntartására, ahogy ezt a kerettörvény preambuluma előírja; a belföldi francia lakossággal szemben, akik elhagyatva [abandonnée] érzik magukat [...] A francia hadsereg egységesen sértésnek érezné eme nemzeti örökség [Algéria] feladását [abandon]. Nem sejthető a válasz, amit elkeseredettsége előhívna. Kérem önt, hogy figyelmeztesse a köztársasági elnököt aggodalmainkra, amit csak egy olyan kormány tudna eltörölni, amely szilárdan eltökélt Algéria megtartásában."[17] A francia hadsereg a francia forradalom óta először önálló erőként lépett a politika színpadára. Nem is akárhogyan: határozottan, még fenyegetésekkel is súlyosbítva, közölte a végrehajtó hatalom betöltésére vonatkozó igényeit. René Coty, az államfő, aki tulajdonképpen a távirat címzettje volt[18], nem vonta vissza Pflimlin jelölését. A beiktatásról való szavazást május 13-ra tűzték ki. Ugyanerre a napra tüntetést hirdettek Algír főterére, kettős tiltakozásként. Egyrészt fejet kívántak hajtani azon francia katonák emlékére, akiknek a kivégzését május 9-én jelentette be az FLN (nyilvánvaló provokációként); másrészt protestálni akartak a "feladás [abandon] kormányának" megalakulása ellen. Ez a nap, éppen az események egybeesése miatt, a válság kitörésének napja lett, egy nap, amikor villámgyorsan követték egymást a váratlanabbnál váratlanabb történések. Párizsban délután háromkor elkezdődött a Nemzetgyűlés ülése. Ugyanebben az időben Algírban elkezdődtek a tüntetések. Ötkor, a megmozdulás meghirdetett kezdetekor már több százezer ember gyűlt össze a Forumon, Algír főterén. A nagygyűlés után néhány ezren a legmilitánsabbak közül (köztük sok egyetemista és középiskolás, ami miatt 1958-at többen - bizonyos szempontból - 1968 egyik előképének tartják) a helyi kormányzóság (Gouvernement Général) épületéhez vonultak, majd - az őrző rendőrök gyenge ellenállásától kísérve - elfoglalták azt. A "forradalom", miután megtalálta a saját Bastille-át, létrehozta a saját Közmegmentési Bizottságát is, amelyben a legkülönbözőbb pártállású katonák, civilek vettek részt és elnöke Massu tábornok lett. Este hét órára tehát létrejött Algériában egy, a legálissal párhuzamos (önreflexiója szerint) forradalmi hatalom (amit nagyban megkönnyített a legális polgári hatalom hiánya, hiszen Lacoste, a kormányzó 10-én elhagyta Algériát). A puccsról így értesítették a köztársaság elnökét: "Tudatjuk önnel, hogy Algírban megalakult az én, Massu tábornok elnökségemmel a Közmegmentési Bizottság a súlyos helyzet, a rend fenntartásának feltétlen szükségessége miatt és a vérontás elkerülése érdekében. Követeljük, hogy Párizsban alakuljon Közmegmentési Kormány, amely egyedül képes megőrizni Algériát az anyaország integráns részének."[19] Az Algírből érkező hír bombaként robbant Párizsban. A válaszreakció a Negyedik Köztársaságban szokatlan határozottsággal érkezett. A folyó ügyeket vivő Gaillard-kormány, hogy megőrizze az államhatalom erejének látszatát, egy ügyes fikcióval Salanra ruházta a teljes polgári és katonai hatalmat Algériában, aki ezzel mindkét hatalmi központ megbízottjává vált. A Nemzetgyűlés pedig, elvetve a két, a XX. században végig használt formulát (a középpártok nemzeti egysége, illetve a baloldal köztársasági védelme [défense républicain]), 14-én hajnalban nagy, nem várt többséggel beiktatta a Pflimlin-kormányt. Az algíri nyomás így bumeránghatást váltott ki: a két-három szavazatos majoritás helyett a megijedt képviselők erőteljes támogatást nyújtottak az új kormányfőnek. A kormányválság tehát - majdnem egy hónap után - végetért, de helyébe sokkal súlyosabb nemzeti és rendszerkrízis lépett. Május 14-én a szocialisták is beléptek a kormányba[20], tovább erősítve parlamenti támogatottságát. Ugyanezen a napon Algériában megsokszorozódott a Közmegmentési Bizottságok száma és ezek csak Salan felsőbbségét ismerték el, a kormányét nem. 15-e két esemény miatt is legalább olyan jelentős nap, mint 13-a. Egyrészt ezen a napon kiáltotta Salan a Forumon összegyűlt tömegnek: "Vive de Gaulle!". Ez a kiáltás az Algériában teljhatalommal rendelkező tábornok részéről nagymértékben irányt szabott a történéseknek. Másfelől e napon 5 órakor De Gaulle tábornok kiadott egy rá jellemző rövidségű kommünikét, megtörve ezzel már három éve tartó hallgatását. Ebben a közleményben, amely De Gaulle politikai érzékének egyik szép bizonyítéka, minden benne van, ami súlyt adhat a tábornok fellépésének: a politikai válság jeleinek leírása (a nemzeti egység megbomlása, a gyarmatok bennszülött lakosságának önállósulási törekvései, a hadsereg fenyegető politikai szerepe), figyelmeztetés Franciaország korábbi válságára, amelyből éppen De Gaulle vezette ki az országot, és annak bejelentése, hogy a tábornok újra kész Franciaország megmentésére. Különösen az utolsó szavak ("kész vagyok magamra vállalni a köztársasági államhatalom terheit") gyakoroltak nagy hatást. Franciaország még nem felejtette el, hogy 1940. június 18-án De Gaulle hasonló szavakkal tagadta meg az engedelmességet a Pétain vezette defetista, ámde alkotmányos kormánynak, és lépett az ellenállás (a Résistance) útjára. A kettős hatalom helyébe ettől kezdve egy hatalmi háromszög lépett, amelynek csúcsait Párizs, Colombey-les-Deux-Églises (De Gaulle birtoka) és Algír képezte. Párizsban legális hatalom működött, az egyetlen, amelyet a köztársaság alkotmánya törvényesnek ismert el. Algírban egy felkelő, az európai eredetű helyi lakosság tömegtámogatását élvező hatalom tevékenykedett, amely legitimitását a forradalmiságából szerezte. Colombey a morális hatalmat képviselte, a karizma erőt sugárzó központját. De Gaulle a franciák számára nem egyszerűen egy győztes katonát jelentett, hanem egyszemélyben testesítette meg Franciaországot, a nemzet dicsőségét[21]. "Június 18-a embere"[22], aki 1940-ben megmentette a haza becsületét és visszaemelte a nagyhatalmak közé, és aki 1945-ben helyreállította a demokráciát, olyan történelmi megerősítéssel rendelkezett, ami mind a pártok, mind a lázadó algériaiak fölé emelte. Másfelől viselkedése, emlékiratai és nem utolsósorban többéves hallgatása karizmatikus hatalmat biztosított számára. Sokaknak olybá tűnt, mintha a tábornok birtokolná a bölcsek kövét. Az 1958-as politikai válság a tábornok egykor Bayeux-ben meghirdetett[23] politikai nézeteit igazolta, hiszen a "pártok rezsimje", erős végrehajtó hatalom hiányában, ekkor valóban képtelen volt az ország irányítására. Mindehhez hozzájárult még De Gaulle kivételes taktikai érzéke a politikában, amit háromszor is bizonyított 1958. májusában. Ez a fajta morális erő, amit De Gaulle képviselt, mindenkor tiszteletet ébreszt, de valódi hatalommá csak a politika terrénumának zavarodottsága, az intézmények folyamatos működésének, a politikai egyeztetések normális menetének megszakadása teszi. De Gaulle május 15-i bejelentése, a hatalom felé tartó menetelés első fordulója, teljes elutasításba ütközött a politikai elit részéről. Kivéve Guy Mollet-t. A krízis lefolyásában három embernek volt igen jelentős szerepe, és ezek: De Gaulle tábornok, René Coty köztársasági elnök és Guy Mollet a SFIO[24] vezetője. A szocialista párt volt ugyanis a mérleg nyelve a Nemzetgyűlésben, a legális, alkotmányos végkifejlethez mindenképp szükséges volt a SFIO tagjainak támogatása. Mollet egyszerre két eseménytől félt: egyrészt az algériai ejtőernyősök puccsától, ami katonai diktatúrát eredményezett volna, másrészt a Népfront felújításától (éppen, hogy a puccsot elkerüljék), ami adott esetben aggodalmai szerint proletárdiktatúrához vezethetett volna[25]. Számára a két szélsőséget elkerülő utat jelenthetett De Gaulle megoldása, ha legitim módon zajlik le. Ezért - a sajtón keresztül - Mollet három kérdést intézett De Gaulle felé:
Tulajdonképpen ezekre a kérdésekre adandó választ szolgálta De Gaulle május 19-i sajtókonferenciája[26], amely a második lépése volt a hatalomhoz vezető úton. Három év után először lépett személyesen az újságírók elé, de ez - úgy látszik - csak növelte magabiztosságát. Mielőtt kérdésekre válaszolt volna, a tábornok felolvasott egy nyilatkozatot. Ebben először a súlyos algériai helyzetre utalt, ami őt hallgatásának megtörésére bírta, majd elősorolta az okokat, melyek Franciaország számára őt alkalmassá teszik a válság feloldására: erkölcsi tőkéje van a gyarmati népeknél; a kizárólagosan a pártokra épülő politikai rendszer képtelen megoldást hozni; visszavonultságából következően nem bonyolódhatott pártpolitikába[27]. Mindez ahhoz vezette De Gaulle-t, hogy felajánlja, ahogy egy korábbi nemzeti krízis esetében is, a kormányrúd átvételét. Bár nem közvetlenül, de végül is a tábornok szavaiból a Mollet feltette első és harmadik kérdésre adott pozitív válasz derült ki. De Gaulle felidézte a Negyedik Köztársaság kezdetét, amikor megtehette volna, hogy ellenáll a demokrácia és benne a pártok rezsimje újjáélesztésének, mégsem tette, ragaszkodván a választói akarat elsődlegességéhez. Különben is: "Gondolják, hogy hatvanhét évesen kezdek diktátori karriert?"[28] Bármily megnyugtatóak voltak a tábornok szavai, a második kérdésre nem adott igenlő választ, nem volt hajlandó elítélni az algériai ellenhatalmat (még ha alkotmányon kívüli lépéseiket nem is támogatta), sőt igen empatikusan beszélt az elkeseredett feketelábúakról. Ez persze ahhoz a politikai libikókához tartozott, amellyel a polgárháború fele sodródó két oldal fölé emelkedő köztes pozíciót sikerült elfoglalnia; elérnie azt, hogy mindkét oldal a saját szövetségesének tartsa. És ez a taktika eredményes volt, Algériában egyre többen kiáltottak "Vive De Gaulle!"-t, az anyaországban pedig egyre több politikus nyilvánította ki a gaullista megoldás elfogadását. Így tettek olyan, a tábornoktól távol álló emberek is, mint Georges Bidault, Antoine Pinay[29] vagy Vincent Auriol[30]. A politikusok sorban elzarándokoltak Colombey-ba, tanácskozni a francia politikai élet nagytekintélyű remetéjével. A Negyedik Köztársaság államhatalma a teljes bomlás küszöbén állt. 17-én lemondott Ely tábornok, az általános vezérkari főnök (vagyis a hadsereg legfőbb katonai parancsnoka), ami a hadsereg elfordulását jelentette a kormánytól. A főparancsnokok és a kormány meghasonlottak, a kormány többé már nem tudott engedelmességet követelni sem a hadseregtől, sem, mint ezt Jules Moch-nak tapasztalnia kellett, a rendőrségtől[31]. "A hatalom elhagyta [abandonne[32]] a hatalmat."[33] A belügyminiszter nem tudott parancsolni a rendőrségnek, a hadügyminiszter a katonáknak, az algériai ügyek minisztere pedig egyszerűen nem volt képes átkelni Algériába (míg Soustelle megszökött a háziőrizetéből és hatalmas ováció közepette érkezett meg Algírba: a "május 13-i forradalom" megtalálta a politikai vezetőjét). Bomlás. Az egész ország rémhírekkel volt teli az ejtőernyős elitalakulatok közeli támadásáról Párizs, az államhatalom központja ellen. És május 24-én, egy szombati napon a "parák"[34] elfoglalták Korzikát. Sem a rendőrök, sem az őket erősíteni hivatott CRS-k[35] nem álltak ellen. Közmegmentési Bizottság alakult, mint a szigetet irányító forradalmi hatalmi szerv. A korzikaiak semmilyen belső ellenállást nem fejtettek ki és a kormánynak sem voltak már meg az eszközei az ellencsapásra. A katonák kitűzték a napot (pontosabban éjszakát: május 27-28) a "Résurrection"[36] hadműveletre, vagyis Párizs elfoglalására. A polgárháború rémének csúf vonásai már egészen tisztán látszottak. Korzika elfoglalása két, egymással szöges ellentétben levő történelmi képet idézett fel. Az algériaiak pártján állók számára Korzika az a föld volt, amit először szabadítottak fel a II. világháborúban, és 1958-ban is ez a sziget lehet a megújulás kezdete. A párizsi politikusoknak, különösen a baloldalon, viszont Franco, a Kanári-szigetek és a spanyol polgárháború kezdete jutott eszébe. Másnap, mellesleg pünkösd vasárnapján, a szükségállapot részeként a kormány bevezette a cenzúrát. A politikai elit megsokszorozta kapcsolatait De Gaulle-lal. Egy nappal a fegyveres támadás előtt, május 26-ról 27-re virradó éjszaka Pflimlin miniszterelnök - természetesen titokban - találkozott a tábornokkal. De Gaulle, emlékiratai szerint[37] kijelentette a kormányfőnek, hogy olyan kormány élén áll, amely már hatalom híján van, olyan funkciót lát el, amely már nem működik; és ebből le kell vonnia a konzekvenciát. Pflimlin kérte, hogy a tábornok vesse latba befolyását a Résurrection hadművelet elkerülésére. De Gaulle kinyilvánította, hogy nem kívánja a katonai államcsínyt. Ebben maradtak, semmiféle megállapodás sem született. 27-én reggel De Gaulle egy kommünikében kinyilvánította, hogy "megkezdtem a szabályos eljárást [processus régulier], amely az ország egységét és függetlenségét biztosítani képes köztársasági kormány felállításához szükséges". A politikai osztály számára ezzel egyértelműen megüzente igényét a legfelsőbb végrehajtó hatalomra, de egyben megnyugtatta, hogy "köztársasági [républicain] kormányt" fog felállítani, és ezt "szabályos", az alkotmányos utat betartó eljárás által kívánja megtenni. Továbbá kinyilvánította a hadsereg számára, hogy elvárja tőlük a fegyelem megőrzését és azt, hogy a tervezett puccsot ne hajtsák végre. A deklaráció hatása többirányú volt. A katonák valóban elhalasztották az éjszakára tervezett hadműveletet, figyelve az események menetét. A szocialista parlamenti csoport, amely nélkül nem létezett parlamenti majoritás, elsöprő többséggel, 112-3 arányban De Gaulle megoldásának elutasítására szavazott, mivel a képviselők, Mollet minden ráhatása ellenére sem hittek De Gaulle alkotmányosságot tiszteletben tartó kijelentéseinek. A másnap, 28-án lezajlott nagy tüntetés, amit a baloldali pártok és a szakszervezetek hirdettek meg, az elutasításnak a tömeges kifejeződése volt. Több mint 200 ezer ember vonult a Nation tértől a République térig, demonstrálva a tüntetés szervezőinek erejét. A tüntetés óriási volt, mégsem jelentett fontos mérföldkövet. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a felvonulókat egyesítő egyetlen közös pont a katonai diktatúra elutasítása volt; eme negatív közösség nem kapcsolódott össze valamilyen pozitív programmal. A kommunisták De Gaulle-t is elítélték és antifasiszta blokkot kívántak, míg sokan, nem-kommunista baloldaliak, éppen De Gaulle-tól várták a megoldást és mellesleg féltek egy újabb Népfront kísérletétől. 27-én a Pflimlin-kormány minden addiginál nagyobb támogatást kapott egy nemzetgyűlési szavazás folyamán, nem utolsósorban a szocialisták fent említett elhatározása nyomán. A kormány másnap lemondott. A legalitás nagyon fontos dolog. Sokan vannak, akik gyermeteg módon azt képzelik, hogy akinél a fegyver, azé a hatalom. A hatalom ennél jóval bonyolultabb valami. A katonák 1958. májusában megtapasztalhatták az ismert, sőt elcsépelt tétel igazságtartalmát, hogy a szuronyokkal sok mindent lehet csinálni, de ráülni nem lehet[38]. Az ejtőernyősök teljes biztonsággal elfoglalhatták volna a főbb kormányzati központokat, mégsem tették, érzékelve a folytatás óriási nehézségeit. A legitimitás, a kormányzat társadalom általi elfogadottsága, a modern társadalmakban nagymértékben összekapcsolódik a legalitással, az alkotmányos, de mindenképp formáljogi kategóriák szerinti procedúrák általi megerősítéssel. A "forradalmi" hatalom, mint minden diktatórikus hatalom ezt nélkülözi, célja gyakran ennek az átalakítása, megváltoztatása. Emigráns, elüldözött, minden kényszerszervétől megfosztott kormányok rendelkezhetnek óriási hatalommal, míg mérhetetlen nagyságú apparátussal rendelkező kormányzatok omolhatnak össze minden látható külső lökés hiányában is. A legalitás azonban nem azonos a legitimitással, erre jó példa a Pflimlin-kormány sorsa: valódi társadalmi elismertség híján az államapparátus kiolvadt alóla, tényleges irányítási lehetőség hiányában nem volt értelme további működésének. De Gaulle végül is mind Algír, mind Párizs támogatását megszerezve lett az egyetlen hatalom Franciaországban. Azonban mindkét fél támogatása magyarázatra szorul. A hadsereg és a feketelábúak nem voltak eredendően gaullisták, de számukra is csak a tábornok tudott szilárd pontot nyújtani. "Nem volt semmi lehetséges a hadsereg nélkül; egy olyan hadsereg nélkül, amelyik, mint tudjuk, egy cseppet sem tekintette június 18-a emberét természetes vezetőjének. Helytelen lenne tehát azt a következtetést levonni, hogy a hadsereg döntött a tábornok mellett május 15-e után, amikor Salan híres "Vive De Gaulle!"-ját elkiáltotta azon az algíri erkélyen. Nem, végeredményben De Gaulle felé nem ez billentette a mérleg nyelvét, hanem az űr [vide], a nagy üresség [vide], ami ezekben a napokban mindenütt érezhető volt: a légüres tér [vide] a felkelés körül, a Forumon vonuló tömegek ellenére, a légüres tér [vide] a negyedik köztársaság körül, a Nemzet felvonulása [le défilé de la Nation[39]] ellenére."[40] Igen, erről van szó: az egyik hatalmi központ birtokolta a legalitást, de támogatottsága nem volt, a társadalom teljes közömbösséggel nézte a Negyedik Köztársaság letűnését; a másik - bár teljes elfogadottsága sohasem volt, meg sem közelítette ezt - politikailag aktív társadalmi csoportokat tudhatott maga mögött, ámde működése törvénytelen volt, a legalitás oldaláról nem volt lehetősége legitimálni önmagát. Csak a harmadik hatalmi centrum, De Gaulle volt az, aki egy néhány hetes taktikus meneteléssel képes volt egyesíteni magában a legalitást és a legitimitást, és ezen keresztül a válságot lezárni. A Pflimlin-kormány lemondásával előállt az a helyzet, hogy Franciaországnak nem volt kormánya, a Nemzetgyűlésben nem volt többség, amely egy új kormány megválasztását lehetővé tette volna, és különben is, - kissé kisarkítva - minek választottak volna új kormányt, ha úgyse engedelmeskedik neki senki? A játszma lefolyása De Gaulle tábornok, Mollet (aki megszerezhette a nélkülözhetetlen szocialista támogatást) és René Coty államfő kezében volt. Coty, De Gaulle emlékiratai szerint, felismert három dolgot: a köztársaságot[41] megőrizve csak úgy lehet az országot megmenteni, ha a lejáratódott rendszer helyébe másik kerül; a hadsereget engedelmességre kell kényszeríteni; és mindezeket csak De Gaulle[42] tudja megvalósítani. Az bizonyos, hogy a köztársasági elnök ezeket a napokat azzal töltötte, hogy De Gaulle-nak parlamenti többséget szerezzen és ezzel a válságnak véget vessen. 28-án este De Gaulle találkozott André Le Troquer-val, a Nemzetgyűlés és Gaston Monnerville-lel, a Szenátus elnökével, az ország - még funkcióban levő - második és harmadik közjogi méltóságával. A megbeszélés 29-én hajnalban teljes eredménytelenséggel ért véget, a tárgyalófelek nem fogadták el a tábornok támasztotta feltételeket. Másnap Coty levelet írt a Nemzetgyűlésnek. Ez nem volt alkotmányellenes, de az udvariassági üzeneteken kívül, nem is volt szokásban[43]. Ebben az államfő felhívta De Gaulle tábornokot, "a franciák legkiválóbbikát"[44], hogy oldja meg a válságot. A képviselőket kemény választás elé állította: vagy De Gaulle beiktatása, vagy az ő feje[45]. Márpedig Coty lemondásával a végrehajtó hatalom maradéka is távozott volna, ami a légüres teret még üresebbé tehette volna[46]. Egyértelműen ez volt a végjáték döntő húzása. Ettől kezdve az események felgyorsultak (bár korábban sem a változatlanság volt jellemző). Még aznap este - titokban - találkozott De Gaulle és Coty. Másnap az államfő magához hívatta a pártok vezetőit és kemény egyezkedéseket folytatott velük. 30-án a szocialisták két vezetője, Mollet és Deixonne elutazott Colombey-ba és nagyon elégedetten távoztak. De Gaulle két fontos ponton engedett: elismerte a jövendő kormány felelősségét a parlament előtt és elfogadta, hogy - az alkotmánynak megfelelően - személyesen kérje a Nemzetgyűléstől beiktatását. A legszorosabb és a legfontosabb harc a SFIO-ban folyt. 31-én a szocialista vezetők, képviselők ülésén 77-74 arányban a Mollet képviselte irányzat győzött[47]. A viharos változásokat jelzi, hogy négy nap alatt egy ilyen kardinális kérdésben a teljes elutasítástól képviselők sora jutott el az elfogadásig. Ugyanezen a napon De Gaulle fogadta a pártok vezetőit (csak a kommunisták nem jöttek el) és ismertette velük programját. Másnap, június elsején (mellesleg vasárnap), nyilvánossá vált a kormánynévsor. Meglepetést keltett, hogy csak két tárca került gaullisták irányítása alá: André Malraux, a neves író lett a kulturális miniszter és Michel Debré[48] az igazságügyminiszter, tehát a jövendő alkotmány kidolgozója. Szintén meglepő volt "a pártok rezsimje" ellenségétől, hogy a pártok vezetőit ugyanúgy (sőt ugyanazokat) bevette a kormányba, mint ahogy ez a korábbiakban történt. Három volt miniszterelnök is helyet kapott, Mollet és Pflimlin, mint tárca nélküli miniszter, valamint Pinay, mint pénzügyminiszter. A másik két államminiszter Jacquinot, a mérsékeltek képviseletében illetve Houphouet-Boigny, egy fekete politikus, az afrikaiak képviseletében lett. Az viszont nagyon jellemző a tábornokra, hogy az általa három legfontosabb tárcának ítélt minisztérium[49] élére szakértőket, jól képzett funkcionáriusokat, hivatalnokokat nevezett ki. Így lett külügyminiszter Couve de Merville, hadügyminiszter Guillomat és belügyminiszter Pelletier. Ebben a kiélezett helyzetben a kormányösszetétel nem csak abból a szempontból vizsgálandó, hogy ki került be, hanem az is fontos, hogy ki maradt ki a testületből: a "négy muskétás", azaz az Union pour le Salut et le renouveau de l'Algérie Française fő vezetőinek egyike sem lett a kormány tagja. Mindez nagyon megnyugtató volt a politikusok számára: világossá vált, hogy a tábornok nem akarja személyes sérelmeit a politikai eliten megbosszulni és hogy nem hajlik a szélsőséges algériaiak szavára. Június elsején délután háromkor elkezdődött a Nemzetgyűlés ülése. De Gaulle felolvasta a meglehetősen rövid beiktatási beszédét, azután elhagyta a termet, nem kívánván részt venni a vitán. A beszéd először Franciaország lehangoló helyzetét rajzolta meg, majd a tábornok előterjesztette követeléseit: rendeleti kormányzás hat hónapra, alkotmányrevízió lehetősége, a parlament pihenőre küldése. A kormány ellen csak a kommunista párt nyilvánított ki egységes elutasítást, ezenkívül egyes, nem jelentéktelen politikusok, mint például Poujade[50], Mitterrand[51], Mendès France[52]. Este fél nyolckor megkezdődött a szavazás, aminek eredményét negyed tízkor hirdették ki: 329 igen, 224 nem és 36 tartózkodás. Beiktatták a De Gaulle-kormányt. A kormányválság véget ért, de hátravolt még három szavazás a tábornok által - a beiktatási beszédben is - követelt törvényekről. Június másodikán a kormány megkapta a különleges jogokat Algériára vonatkozóan[53]. Ez nem okozott nagyobb nehézséget, hiszen ugyanezen jogokat 1956. március 16-tól kezdve minden kormány megkapta. A következő, végül ugyanezen a napon megszavazott törvény[54] már jóval nagyobb vitát váltott ki. Ez hat hónapra, mint a római diktátorok esetében, teljhatalmat adott a kormánynak, azaz lehetőséget a rendeleti úton való kormányzásra, míg a parlament mindkét háza szünetelteti működését. Végül bizonyos korlátozással[55] a képviselők elfogadták a hatalommegosztás ideiglenes eltörlését és a saját szabadságra küldésüket. A június 3-án megszavazott harmadik törvény volt a legtávolabbi kihatású. Eszerint a kormány jogot kapott arra, hogy egy új alkotmány tervezetét dolgozza ki, amelyet közvetlenül (a képviselők beleszólását teljességgel mellőzve) van lehetősége népszavazásra bocsátani. A törvény öt megkötést tartalmaz, olyan elveket, amelyre a jövendő alkotmánynak épülnie kell: a hatalom alapja az általános választójog; a végrehajtó és a törvényhozó hatalom szétválasztott; a kormány felelős a parlamentnek; a bíróságok függetlenek; a gyarmati népekkel való kapcsolat szabályozása. A törvényt nagy vita után végül az előzőeknél is nagyobb arányban fogadták el. A Negyedik Köztársaság ugyan formálisan még az új alkotmány megszavazásáig fennmaradt, de a parlament működésének beszüntetése után de facto már nem funkcionált. Véget ért egy korszak.
Soós Gábor:
|
Események, rendezvények, ünnepek
Dolgozni, vállalkozni, élni Francia-országban
AKCIÓK Megspórolni a postát? Vendégünk egy süteményre!
| ||||||
|
|
A VÁLTOZÓ VILÁG minden kötete mindig kapható! A VÁLTOZÓ VILÁG katalógusa évről-évre gyarapszik. Közben az internet és a digitális nyomdatechnika fejlődése új nagyszerű perspektívát teremtett. El lehet felejteni azt a szót: „elfogyott”! El lehet felejteni az esetenként hosszas könyvkeresést. Itt, a kiadói portálon a VÁLTOZÓ VILÁG minden kötete mindig kapható! |
|
|
X |
|
X |
|
Hirdetés X |
|
A tudás hatalom – Egy kompetens világért Olvasni öröm – Egy olvasó világért Új Kert – Egy boldogabb világért Az én napom a Változó Világban Az én helyem a Változó Világban Az Európai Unió a Változó Világban Az én lapom a Változó Világban |
– ...Ha a háború véget ért, talán hasznára lehetünk a világnak. – Valóban azt gondolják, hogy akkor hallgatni fognak magukra? – Ha nem: tovább várunk. Átadjuk a fejünkben őrzött könyveket gyermekeinknek, s majd ők várnak tovább... De nem kényszeríthetjük az embereket arra, hogy meghallgassanak. Maguknak kell rájönniük, ha majd egyszer elkezdenek gondolkodni, s kérdéseket tesznek fel: miért is robbant fel a világ alattuk? Egyszer csak eljön az ideje. – Hányan vannak maguk? – Sok ezren az elhagyott utak és sínek mentén.... |
Az olvasás örömet ad. Az olvasás tudást ad. Az olvasás erőt ad az élethez. Sivár lenne az élet kedvenc olvasmányaink nélkül. Az olvasás jobbá teszi az embert, jobbá teszi a világot. Az olvasás összehozza az embereket. A -Változó Világ kész támogatni minden kezdeményezést, amely az olvasást szolgálja! Ha tudsz ilyen kezdeményezésről, ha részt akarsz venni ilyenben, üzend meg. Várjuk információidat, ötleteidet, szándékaidat! |
|
X |
|
Hirdetés X |
|
VÁLTOZÓ VILÁG 1995 óta Könyv- és magazinsorozat |
ÚTMUTATÓ 1991 óta Tudnivalók, tanácsok, ajánlások |
TREND-VÁLTÓ 1992 óta Tényfeltárás, elemzés, kritika, megoldások |
ÉRTÉK-REND 1988 óta Kompetencia, kreativitás, felelősség |
MOZGALOM 1996 óta Tudás, közösség, öröm |
|
:: Könyvrendelés :: :: Legyél szerzőnk! :: |
|
|
|
:: Nyitott ajtók :: :: Beszélgessünk! :: :: A mester beszélgetései :: |
|
X |
|
Hirdetés X |
Nyitó oldal :: Olvasószolgálat :: Tesztelje internetkapcsolata sebességét! :: Médiaajánlat :: Impresszum
|
Az oldal tartalma a Változó Világ Internetportál Tartalomkezelési szabályzatának felel meg, és eszerint használható fel ( GFDL-közeli feltételek). 1988-2012 |
|
|
Köszönjük a látogatást! Thanks for visit! |