Beszélgetések az
Új Kertben
Kompetencia
Kreativitás
Tehetség
Boldogság
| |
– Ön a hatvanas években a talaj, a növények,
egész konkrétan a burgonyafajták vizsgálatával, elemzésével kezdte kutatói
pályáját, és végül eljutott egy olyan termék feltalálásáig, kifejlesztéséig,
mely terméket a sok helyen a világon elismerik, keresik. Hogyan jutott el a
krumplitól a Béres Cseppig.
– Már fiatal emberként is a talajt tartottam az élőlények, köztük az
emberiség élelmiszertárházának. Abból indultam ki, hogy ezek a csodálatos
növények a talajon, a talajból élnek. Az onnan felszedett anyagok
segítségével tudják megkötni a napfény energiáját, aztán szénhidrátok,
fehérjék tudnak felépülni, amik tulajdonképpen az állatvilágnak és az
embernek is fő tápelemei. Hiszen a hús miből épül fel? Az állatok tápláléka
nem növényi eredetű?
Mikor jártam a gazdaságokat, a településeket, mindig azon gondolkodtam,
mitől lehet az, hogy ugyanabból a magból az egyik helyen gyönyörű a növény,
a másik helyen csenevész és sorvadt. Vagy az egyik embernek a búzája
holdanként hét mázsát hozott, egy másik embernek egy másik területen
ugyanabból a magból tizenhét mázsát. A kutatóintézetben, ahol dolgoztam,
egyszer egy lombikkal a kezemben véletlenül megbotlottam, és a tartalma egy
borsótábla végére ömlött. Mikor kikelt a borsó, jönnek hozzám technikusaim,
és mondják: „Tetszett már látni azt a borsóágyat, ahova az a folyadék
ömlött?” Még nem láttam, de ezután megnéztem. Azon a bizonyos területen
szép, egészséges, óriási borsóhüvelyek nőttek. A tábla többi része alig
hozott valami termést.
„Aki egy cső kukorica, egy szál fű helyett kettőt tud termeszteni, több
elismerést érdemel az emberiségtől, és nagyobb szolgálatot tesz hazájának,
mint az összes politikus együttvéve.”
(Jonathan Swift)
Én tudtam mi volt a lombikban. Egyre inkább igazolódni látszott az a
szemléletem, hogy nem a túlzott műtrágyázással, növényvédő szerekkel kell
segíteni, javítani az „életet”, hanem az eredeti környezet, a talaj Istentől
való életerejét kell természetes úton valahogy visszaállítani. A háború után
a földek állati trágyázása abbamaradt, pedig ezzel valóban kiegyensúlyozott,
harmonikus módon tudták növelni a talaj értékét. Tudniillik így a trágya a
földbe természetes úton viszszavitte az élet legfontosabb makro- és mikro
alkotóelemeit. Ha például sok káliumot adnak a talajba, akkor a növények
gyökérszőrein – ahol a táplálékfelvétel történik – túlsúlyba kerül a kálium,
és nem férnek oda azok az elemek, amik pedig létfontosságúak a növekedéshez,
a betegégek elleni védekezés kialakításához.
Egy egyszerű példával úgy tudnám ezt megmagyarázni, ha egy kalapba teszek
tíz szem mogyorót, és két kiló kukoricát, és ha nekem egy markolással sok
mogyorót kéne kiszednem a kalapból, nem sikerülne, mert a sok kukoricától
nem férne a kezemhez a pár szem mogyoró. Úgy gondolkoztam, hogy a
kórokozóknak tünetmentesen az egészséges növényben is jelen kell lenniük, de
a kóros tünetek csak akkor alakulnak ki, ha a növények ellenállóképessége –
az életfontosságú nyomelemek hiánya miatt – legyengül.
Ezeket a megfigyeléseimet, kísérleteimet átvittem az állatokra, majd később
az emberekre is. Az orvostudomány és a víruselmélet akkori állása szerint ez
eretnekségnek számított. Több évtizedes meghurcoltatásom, elhallgatásom
ezekben az években kezdődött. Eredményeimet legfeljebb megtűrték, de el nem
fogadták. Hivatalos kutatási eredményeimben nem engedték, hogy erről
beszámoljak. Egy ember volt abban az időben, aki bízott bennem, aki mellém
állt, aki biztatott, Teichmann Vilmos professzor, ő volt az osztályvezetőm
az intézetben.
„Mindenki tévedhet, de csak a balga ragaszkodik
tévedéséhez.”
(Cicero)
Kutatásaim során eljutottam az emberi immunrendszer vizsgálatáig. Az, hogy
immunrendszerünk „csak” van, ez önmagában kevés ahhoz, hogy jól működjön
olyan anyagokkal, melyek ezt biztosítják. Kerestem azt a biológiai tényezőt,
azokat a biológiai körülményeket, melyek erősen kedveznek a daganatok
kialakulásának.
Az orvostudomány akkori állásfoglalásával szemben én azt tapasztaltam hogy a
rákos betegségek kialakulásáért feflelős ágensek nem is az emberi szövet
átalakult sejtjei, hanem valamilyen egyetemesen létező ősi lények, melyek
fantasztikusan ellenállóak, és csak nehezen elpusztíthatóak. Egy alkalommal
egy körülbelül harminc éven át steril körülmények között tárolt, teljesen
kiszáradt rákos szövetmintát vizsgáltam. A ráksejtek kialakulását beindító
parányi részecskéket izolálni tudtam, pedig életjelenséget nem mutattak a
sejtek. Ezek a parányi részecskék azonban, miután megfelelő táptalajra
juttattam őket, újra mozogtak, éltek, szaporodtak. Félelmetes látvány volt.
Azért jutottam arra a következtetésre, hogy a ráksejtek nem az emberi szövet
transzformált sejtjei, mert ezek a vírus méretű részecskék számukra kedvező
körülmények között élő szövet jelenléte nélkül is kialakulnak, és őrült
gyorsaságban szaporodnak. Óriási erővel és tempóval dolgoztam, nem tudtam
abbahagyni a munkát, annyira izgalmasnak találtam az eredményeket.
Mindenképpen igazolni akartam hipotéziseimet. Megszállottan kerestem a
kapcsolatot a különféle nyomelemek hiánya és a betegségek között. Lassan
sikerült meghatároznom azoknak a nyomelemeknek a körét, melyeknek fontos
szerepük van a szervezetünk egészséges anyagcsere-folyamatában és a hibátlan
immunrendszerünk megmaradásában.
Ekkor egy csodálatos dolog történt. Mikor bevittem egy tenyészetbe pár
létfontosságú nyomelem általam ideálisnak vélt koncentrációját, akkor az a
biológiai faktor nem tudta megkötni a káros anyagokat. Tehát nem tudott
kialakulni a rák. Tetszik érteni?
„Ha valamit keresek, rendszerint egészen mást,
néha sokkal értékesebbet találok, mint aminek a nyomában voltam.”
(Priestly)
Sikerült leírnom elsőként a világon, hogy mi az a biokémiai, biológiai
tényező, amely környezetében kialakulnak a ráksejtek.
Irén húgom sok-sok évvel ezelőtt cseresznyeszüretnél leesett a fáról. A
fejét úgy beütötte, hogy rövid időre még az eszméletét is elvesztette. Pár
év múlva agydaganat tünetei jelentkeztek nála. A debreceni kórházban meg is
operálták. Az orvosok szerint talán fél éve lehetett még hátra.
Szerettem a húgomat, szerettem volna megmenteni. Akkorra már négy elem
immunrendszert javító hatásában biztos voltam. Éjszakákon keresztül
dolgoztam ezen, szinte végkimerülésig. Teljesen biztosra akartam menni, így
először magamon próbáltam ki a szert. Az általam ideálisnak vélt adag
ötvenszeresét szedtem napokon keresztül, de semmi rossz hatást nem
tapasztaltam. Elkezdtem adni Irénnek is a szérumot cseppekben. Mikor
1972-ben elkészült az első Béres Csepp, attól kezdve azt szedte.
A húgom nem fél évet, hanem negyvenegy és fél évet élt még egészségben és
boldogságban. Hetvenegy éves korában, baleset következtében halt meg. Irén
gyógyulása a baráti köröm hitét megerősítette a cseppjeimet illetően,
kérték, hogy beteg ismerőseiknek hadd vigyenek belőle. Egy halálos beteg nem
törődik a „hivatalos véleménnyel”, az élni akar, meg akar gyógyulni.
Eleinte csak a környék falvaiból, városaiból jöttek, később az ország minden
részéből. Rövid időn belül már a világ minden részéről megtalálták kisvárdai
házunkat. Két évtizeden keresztül mindennap százak álltak a kapumban.
A saját pénzemből, hivatalos munkaidő után, a házi laboratóriumban
készítettem, és a fürdőszobánkban mértem ki a rászorulóknak. Engedély nélkül
csináltam mindezt, merthogy nem volt hivatalosan közreadható.
„Fiam, ha segítséget kérnek tőled, és ha tudsz segíteni, akkor meg kell
tenned.”
(Béres József édesanyja)
Akármennyit is gyártottam, délutánra, estére mindig elfogyott, annyian
keresték. Borzasztó érzés volt ilyenkor nemet mondani, fájdalmakkal kínlódó
beteg embereknek, hiszen tudtam, hogy segíthetek. Ekkor már semmi mással nem
törődtem, sem a támadóimmal, sem a hivatalos hatóságokkal, sem a
rendőrséggel, csak azzal, hogy adjak. Miután már az intézetem udvarán is
ugyanannyian kerestek mint a lakásom előtt, elkezdődött a minden
elképzelésemet felülmúló kálváriám.
Eddig csak közönyt, nemtörődömséget tapasztaltam, de innentől kezdve vad
gyűlöletet, ami legtöbbször irigységből, féltékenységből táplálkozott. Új
igazgatóm. nyíltan meg is mondta, zavarja, hogy nem hozzá, a főnökhöz jönnek
a hanem énhozzám. Felbontotta a nekem szóló leveleket, küldeményeket, később
már át sem adta, majd minden teketória nélkül munkatársaimmal együtt kizárt
az épületből. Ezután következtek a feljelentések.
Ő meg az intézet igazgatóhelyettese – és párttitkára – nyílt hajtóvadászatot
indítottak ellenem. Kevesen voltak, akik őszintén örülni tudtak
felfedezéseimnek. Azok, akik meggyógyultak, azok persze nagyon örültek. A
kutatókat, orvosokat, politikusokat végképp nem érdekelték eredményeim, és
főleg nem százak, ezrek gyógyulásai. Hogy ez miért lehetett? Nem tudom.
Ilyen az ember? Hiszem, hogy nem. Nem voltam orvos, és vidéken éltem. Hogy
jön ahhoz egy ismeretlen vidéki senki, – gondolhatták ők – hogy felfedezzen
valamit, hogy rájöjjön valamire, amire még Amerikában, a legjobban
felszerelt laboratóriumokban sem jöttek rá?
„Nagy az én bűnöm: a lelkem. Bűnöm, hogy messze látok és merek”
(Ady Endre)
1975-ben bűnvádi eljárás indultak ellenem. Feljelentettek a rendőrségen
sarlatánságért. Képzelje el, egyszercsak beállítanak a lakásomra a rendőrök
azzal, hogy házkutatást tartanak. Később megtudtam a vádat is: a
társadalomra olyan közveszélyes „elem”, mint én, nem garázdálkodhat
szabadon. Elkobozták a jegyzeteimet, kutatási eredményeimet, sok száz
köszönő levelet. Nem engedték, hogy hozzám jöjjenek a betegek, rendőröket
állítottak a lakásomhoz, a kapum elé, mindenkit kérdezgettek felőlem. Nem
tudom, mit akartak, hiszen köztudott volt, hogy a cseppeket én teljesen
ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül adtam. Aranyakat, valutát, pénzt
kerestek? Pedig csak egy csóró kutató voltam, a cseppek meg csak elvitték a
pénzemet, nem hozták.
„Bizony mondom néktek: Egy próféta sem kedves az ő hazájában.”
(Lukács evangéliuma)
1975 táján Ratkó József költő barátom sokat mesélt rólam Kósa Ferenc
filmrendezőnek. Elmondta, hány embert ismert személyesen is a meggyógyultak
közül, beszélt hányattatásaimról is. Kósa az időtájt határozta el, hogy
filmet forgat Balczóról, és annyira akartak tenni értem valamit, a cseppek
elfogadtatásáért, hogy Balczó még azt is felvetette Kósának, hogy ne róla,
hanem az én történetemről csináljon filmet. A film elkészült, de azonnal be
is tiltották. Tíz évig dobozban állt, sőt Kósa Ferit is tilalmi listára
tették miattam. Nem kapott munkát, amiért felvállalta az ügyemet.
Akkoriban már elég sokan ismertek, és a politika hangos tiltakozása ellenére
sokan mellém is álltak. Ekkor már a támogatóim között tudhattam Nagy
Lászlót, Sánta Ferencet, Déry Tibort is. Nagy Lászlónak csodálatos szíve és
embersége volt. Legszívesebben kikürtölte volna a világnak, hogy van egy
Béres József és van egy cseppje, ami meggyógyítja a betegeket.
Megrázó anyagot írt rólam küzdelmeimről az Élet és Irodalom számára. A
megjelenés előtti utolsó pillanatban Aczélék letiltatták. Helyette
lehozattak egy „tudományos” cikket, ami engem pocskondiázott, és próbált
hiteltelenné tenni.
Egyszer csak behívattak a Központi Bizottságba Aczél elvtárshoz, aki azt
mondta nekem: „Annyi pénzt adok magának, amennyit akar, amennyit kimond a
száján, csak hagyja el ezt az országot, és adja át a naplóit, kutatási
eredményeit annak, akit én megnevezek.” Erre azt válaszoltam: „Az én őseim
itt éltek, itt haltak meg, itt gürcöltek, itt fizettek adót. Nekem nem
átjáróház ez az ország. Én szeretem ezt a népet, és nem hagyom el.” Aczél
erre borzasztóan fölcsattant.
És mit hoz az élet? Valamelyik közeli hozzátartozója súlyos beteg lett, és
Kósa Ferit kérte meg, szóljon nekem, hogy segítsek rajta. Hogy nem
szégyellte magát ezek után.
„Az igazság el nem marad.
Tökéletes mérleg működik az élet minden részében.
Előbb vagy utóbb egész adósságodat meg kell fizetned.”
(R. W. Emerson)
Kassáról, a kórházból küldtek hozzám egy fiatalasszonyt a kislányával, aki a
leukémia utolsó stádiumában volt. A kislány arcát soha nem fogom
elfelejteni. Csont és bőr volt, teljesen sápadt, mintha nem is élő ember
színe lenne, a haja teljesen kihullva. Kopasz lett. Már szinte beszélni sem
tudott a fájdalomtól, csak makogott. Kérdeztem az édesanyját a betegségről,
majd elmondtam nekik részletesen, mit és hogyan tegyenek, és három hónapra
elegendő cseppet adtam nekik. Mondtam, az idő leteltével jöjjenek vissza
kontrollra.
Hát nagyot nézek pár hónap múlva! Az ajtóm felé egy szép szöszi hajú, kedves
arcú kislány jön, és köszön nekem: „Csókolom bácsi.” Odajött, átölelte a
térdemet, megsimogatta a kezemet. Ő volt az a kislány. Kérdeztem tőle:
„Miért szeretsz te engem?” Azt mondja nekem: „Én szeretlek téged, mert te
gyógyítottál meg, és nem is szurkáltál össze.” Ez a kisgyerek a maga
egyszerű logikájával kifejezte azt, hogy jelentősnek tartja a munkámat.
Ezzel az egyetlen mondatával megszégyenített sok tudóst, orvost, politikust.
Egyre erősebben éreztem, tudtam, hogy jó úton járok, hogy ez az én Isten
által rendelt utam, ez az én feladatom a világban, ezt kell továbbra is
csinálnom. Még nagyobb sebességre kapcsoltam.
A tíz éves eltiltás után Feri újra folytathatta a filmet, aminek a végét az
élet rendezte. A meggyógyultak és a túlélők bemutatásával zárult. Így kerek,
egész, drámai és felemelő lett a történet. Nem mi írtuk, hanem az élet.
„Az utolsó szó jogán”
A Kongresszusi Központban volt a film bemutatója. Sohasem fogom elfelejteni
azt a napot. Két-háromszáz emberrel többen voltak, mint ahány szék volt a
díszteremben. A közönség szinte együtt lélegzett a filmmel. Mikor
felmentünk, hogy megköszönjük a tapsot, forgott velem a világ, a szemem
benedvesedett, és csak azt láttam, hogy mindenki áll a teremben, és még húsz
perc után is rendületlenül tapsolnak. Egy örökkévalóságnak tűnt ez az idő.
Ez a taps már nem is nekem szólt, hanem annak a bátor kitartásnak, ahogy ezt
az utat végigjártam. Példa lehettem számukra.
Egyszer csak minden addigi megpróbáltatás, mellőzés, megaláztatás egy
pillanat alatt eltűnt, és boldogság, megelégedettség költözött helyébe.
Tévések, újságírók, orvosok, politikusok vettek körül, de olyan szorosan,
hogy alig tudtak mások megközelíteni. Látom, hogy egy idősebb asszony próbál
valahogy a kezével megérinteni. Ahogy a szeme találkozott az én szememmel,
azonnal felismertem.
A hetvenes években, mikor bűnvádi eljárás volt ellenem, a rendőrök napokon
keresztül ott álltak a házam előtt, ahogy már említettem. Ez az asszony azt
mondta a rendőröknek, hogy a rokonom, így beengedték. Mikor bejött, én az
udvaron voltam. Ahogy odaért hozzám, úgy sírt, hogy alig tudta elmondani:
mindkét melle egy-egy nagy rákos daganat. Ha bemegy a kórházba, úgy érzi, ő
már nem jön ki élve. Kérte, hogy segítsek rajta, élni szeretne. Mondtam
neki, hogy nem csinálhatok semmit, be vagyok tiltva, nem gyógyíthatom, ezért
állnak ott a rendőrök. Erre egy szót se szólt, csak lassan megfordult, és
elindult a kapu felé, de nem volt benne semmi szemrehányás. Amikor elért a
kapuhoz, egyszer csak összeesett. A drótkerítésembe kapaszkodott meg, hogy
valahogy a földre ne zuhanjon.
Hirtelen belegondoltam, nekem nem az orvostudomány akkori álláspontját kell
igazolnom a kutatásaimmal, én nem vagyok bűnöző, engem senki nem tilthat el
attól, hogy akin tudok, segítsek, – ahogy édesanyám is mindig mondta – én az
emberek egészségéért munkálkodom. Ha ezért börtön jár, vagy bármi más, emelt
fővel vállalom.
Odasiettem az asszonyhoz. Fölsegítettem, azt mondtam neki, jöjjön velem, és
visszavittem a házba. A rendőröknek földbe gyökerezett a lábuk. Adtam neki
cseppeket, majd ezután még négy-öt hónapig járt hozzám, és ezalatt
megpróbáltam szépen kikezelni a betegségéből.
És most ez az asszony próbált elérni a filmvetítés után. Miután
megszorította a kezemet, ennyit mondott: „Azért jöttem, doktor úr, hogy
megmondjam, minden részem ép és egészséges. Köszönöm.” Ezekért a percekért
érdemes élni.
„A vég koronázza a művet”
(latin mondás)
– A múlt és a jelen tapasztalatait, tanulságait összevetve lenne-e
valami üzenete a fiataloknak?
Elmondok egy példát, talán okul belőle az ifjúság. Él Kisvárdán egy
család. Az asszony súlyos beteg, a férje még súlyosabb állapotban volt. Mit
mondjak, jártak hozzám mindketten vagy másfél-két évig, adtam nekik a
cseppeket, míg csak teljesen meg nem gyógyultak. Volt egy felnőtt gyerekük
is, aki jól értett a villanyszereléshez, lehet aztán, hogy több is volt, de
csak azt az egyet ismertem. Nekem a házamban vályogfalak voltak, mert nem
volt pénzem építkezni 56 körül. A szobában az egyik konnektrot mélyebbre
tették, mindig attól féltem, hogy beledugnak a gyerekek valami szegfélét.
Mondom ennek a fiúnak egyszer: „Nem tennéd meg, hogy magasabbra helyezed ezt
a konnektort?” Azt mondja: „Dehogynem, Jóska bátyám, de előbb mondja meg
mennyi lesz a fizu?”
Kérem szépen ... ez a mondata ... mellbevágott. Én a világon soha senkinek
sem maradtam adósa tíz fillérrel sem... mindenkinek a munkáját megbecsültem
és kompenzálni igyekeztem. Én időben is és anyagiakban is áldozatot hoztam,
hogy a szülei meggyógyulhassanak. Ez után a mondata után szóhoz sem tudtam
jutni egy ideig. „Jól van öcsém – mondom neki – amennyit kérsz, annyit
természetesen kifizetek.” Ez már elég régen volt, de máig él bennem. Azt
kell mondanom, a világ, az ifjúság jelentős része ilyen természettel halad
előre. Ez elgondolkoztat.
– Boldog emberként él?
– Most már igen. Hogy küzdeni kellett? Hát küzdeni kellett. Mikor
jöttek az üldöztetések, támadások, az elkeseredéstől néha napokig nem tudtam
dolgozni, de soha nem adtam föl egy pillanatra sem. Becsületes emberként
éltem mindig is. Öröm és nagy elégtétel, hogy láthatom a munkám gyümölcsét.
Részvénytársaságunk termékeit ma már világszerte ismerik és elismerik. Több
millió üveg Béres Cseppet forgalmazunk évente. Mikor először megjelent a
gyógyszertárakban, hosszú sorokban álltak az emberek a bolt előtt, hittek a
cseppjeimben.
Nem is tudom Önnek szavakba foglalni azt az örömöt, azt az érzést, azt a
boldogságot, mikor folyamatosan megtapasztalhattam, mennyi embernek fontos
az, amiért dolgoztam, amiért harcoltam. Nem volt hiábavaló az életem. Örömet
okoz, hogy a fiam, a családom is hasonló szemlélettel rendelkezik. Nyugodtan
bízhatom rájuk a Béres Rt. és a többi vállalatunk irányítását. Feleségemmel
együtt gyönyörködünk az unokáinkban.
Változatlanul Kisvárdán élünk, noha a Béres Részvénytársaság központja
Budapesten van. Kisvárdán létrehoztuk, illetve kialakítottuk a régi
intézetemben a Béres Kutatólaboratóriumot. Ma is szinte naponta dolgozom.
Talán még van annyi időm, hogy új termékkel, új kutatási eredménnyel is
előálljak.
„A keserű múltnak, ha vége lett. Az édes íz csak annál édesebb”
(Shakespeare)
[HETEK,
1999. DECEMBER 18.]
Béres József
1920-ban született Záhonyban.
1945 júniusában hazatér a frontról, bal válla, karja sérülés következtében
bénult.
1965. Agrármérnöki diplomát szerez.
1968. Megírja doktori disszertációját „Summa cum laude” minősítéssel
általános élettanból és biokémiából.
1972. Megalkotja a nyomelemeket komplex formában tartalmazó készítményt, a
Béres Cseppet.
1975. Kuruzslás vádjával bűnvádi eljárás indul ellene.
1978. Kereskedelmi forgalomba kerül a Béres Csepp.
1987. Bemutatják „Az utolsó szó jogán” címmel róla és munkásságáról készült,
Kósa Ferenc rendezte dokumentumfilmet.
1989. Megalakul a Béres Részvénytársaság, melynek egyik alapítója és
tudományos munkatársa.
1997. Megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét.
1998. Elnyeri a Feltalálók Első Olimpiai Játékának Géniusz 98 Díját.
| |
|