Hagyjanak békén, nincs szükségem semmilyen védelemre – rázta a fejét Yves bácsi, amikor megdöbbenve értesült arról, hogy ezentúl külön is védik az ő kisebbségi jogait. Először is a francia ajkú (vallon) Yves bácsi Brüsszel elővárosában él, ahol ők vannak tízszeres többségben a holland ajkú (flamand) lakossággal szemben. Másodszor a hét hasonló körzetben már két évtizede törvényes garanciák vannak arra, hogy a többségben lévő kisebbség anyanyelvén éljen és tanuljon.

Ezzel együtt, hatesztendős vonakodás után, EU-s soros elnöksége előtt az utolsó pillanatban Belgium ratifikálta az európai kisebbségvédelmi keretegyezményt. Ilyenformán európai jogokat is kapnak:

1. a Flandriában élő, egy adott körzetben többséget alkotó, de a flamand régióban értelemszerűen kisebbségnek számító vallonok;

2. a hasonló helyzetű, Vallóniában élő flamandok;

3. a Brüsszelben élő flamandok (a belga főváros az ország külön, harmadik régiója, de Flandria része is, viszont itt a vallonok vannak nagy többségben);

4. a mintegy hatvanezres belgiumi német nemzetiség, amelynek Liege-ben saját parlamentje és kormánya is van;

5. a szórványban, más belga tartományban élő német nemzetiségűek, akikre nem vonatkozik a liege-i autonómia;

6. a régióban és saját körzetükben egyaránt kisebbségi vallonok;

7. a hasonló flamandok.

Utóbbiak helyzete gyakorlatilag nem változik, mert az európai keretegyezmény nélkül is annál jóval szélesebb jogaik voltak eddig is: „totális autonómia”, területi, közigazgatási, oktatási, kulturális és személyi elvű, bonyolult rendszerben. Ám a Belgiumban élő, nem őshonos, hanem bevándorolt kisebbségek – arab, török, afrikai, olasz, portugál és spanyol – várhatóan egyre több helyen és egyre több „lehetőséget” kérnek majd. Amelyeket ezentúl nemigen lehet tőlük megtagadni.

És ezzel várhatóan minden eddiginél bonyolultabb szakaszába ér a belga államfejlődés. Az 1830-ban kialakult önálló királyság 1970-ig lényegében központosított állam volt, amelyben a francia ajkúak domináltak. Mára a tízmilliós lakosság hatvanegy százalékát adó, holland nyelvű flamandok gazdagabbak és befolyásosabbak, mint a vallonok. Az ország pedig három régió föderációja. Van egy szövetségi parlament és kormány, van egy-egy törvényhozása Vallóniának, Flandriának és Brüsszelnek (területi önkormányzat) és van egy külön kormánya és parlamentje a vallon népközösségnek (személyi elvű önkormányzat). A flamand népközösségi parlament és kormány beleolvadt a területibe, és a székhelye Brüsszel (amely történelmileg és földrajzilag Flandria része, de vallon nyelvű és Belgiumban fővárosaként külön régió). A hatodik parlament és kormány, mint jeleztük, a németeké.

Sokak szerint valóságos csoda, hogy egy ilyen bonyolult szerkezet működik. Viszont egyre többek szerint csak egy ilyen bonyolult szerkezet működhet ott, ahol két, különböző nyelvű és habitusú népet egymáshoz-egymásba préselt a történelem. Noha volt törekvés „belga” nemzettudat létrehozására, ez éppúgy nem sikerült, mint a szovjet, csehszlovák vagy jugoszláv esetben. És akkor két eset van: vagy szétválnak, vagy megpróbálnak olyan együttélési modellt kialakítani, amelyben mindkét népcsoport jól érzi magát.

Belgium esetében a szétválás soha el nem múló, de mindig valószínűtlen lehetőség. A flamandoknak eszük ágában sincs a hollandokhoz csatlakozni, a vallonok is csak ritkán veszik elő a „francia kapcsolatot”, főleg akkor, ha valamilyen vitában próbálnak nyomást gyakorolni a flamandokra. Ráadásul Brüsszelről – amely mellesleg az Európai Unió és a NATO székhelye – egyik fél sem mond le, elosztani pedig nem lehet a várost, hiszen Flandriában van, de vallon többségű. A történelmet nem lehet visszacsinálni, még ha a vallon többség úgy alakult ki, hogy boldogulni vágyó flamandok Brüsszelbe jöttek, és itt nyelvileg elfranciásodtak. (Saját tapasztalat: Brüsszelben a legflamandabb nevű emberről sem szabad feltételezni, hogy nem vallon: megsértődik. Jobbik esetben brüsszelinek minősíti a „nemzetiségét”.)

A folytonos alkuk és egyensúlyok kényes rendszerét mostanáig a szövetségi parlament és kormány tartotta fenn. A király Belgium jelképe, de hatalma semmi, a gyakorlati és jelképes értékű dolgok közül már csak a légitársaság, a vasút, az áram- és gázszolgáltató és még néhány állami cég közös. Néhány éven belül (valószínűleg az általános EU-s keretben) privatizálják és liberalizálják őket, akkor ezek is megszűnnek belgának lenni. A politikai pártok régen szétváltak, a fontosabb sportszövetségek közül is már csak a labdarúgóké közös. Belgiumból voltaképpen annyi maradt, hogy a szövetségi hadseregben, a nemrég alakult szövetségi rendőrségben és államigazgatásban, valamint Brüsszel területén kötelező a kétnyelvűség, a nemzetiségek megoszlását pedig kötelező kvóta garantálja. Flandriában kizárólag a holland nyelv flamand nyelvjárása, Vallóniában kizárólag a vallon tájszólásokkal használt francia használatos, bár mindkettő, sőt a német is hivatalos nyelv Belgiumban. Gyakori, hogy a határként szolgáló utcák egyik oldalán csak flamand, a másikon csak francia a felirat, és így különböznek az út menti jelzőtáblák is. Aki Mons felé indul, annak hamarosan Bergen irányába kell fordulnia (így van flamandul), majd ismét Vallóniába érve megint Mons jelzőtáblát lát maga előtt. Liege például ugyanígy Luik. Amit mi franciásan és csipkésen Bruges-nek (brűzs) ismerünk, az valójában büszkén és flamandul Brugge (brühü). Amit flamandul Antwerp(en)nek ismerünk, az franciául Anvers – bár a nagyvárosban már szinte senki nem tud franciául. A vallonok korábban is csak elvétve tanultak meg flamandul, a flamandok közül pedig csak az idősebbek tudják a franciát, a fiatalok angolul vagy németül tanulnak.

Ami a szövetségi parlamentet és kormányt illeti: a júniusban elfogadott újabb államreform – Szent Polikárp egyezménynek nevezik, mert a nagy alku ötlete aznap, idén január 23-án éjjel fogant meg – tovább csökkenti a szerepét. Ha úgy tetszik – és ha sokaknak nem tetszik, akkor is – Belgium szinte névlegessé vált. Hivatalosabban: eddig laza föderáció volt, mostantól ennél is minőségileg lazább konföderáció. Flandria és Vallónia lényegében két önálló állam, amely kevés dologban (pénz, hadsereg, rendőrség, alkotmány) közös szuverenitást is fenntart, mert közöttük van Brüsszel. A külpolitika már csak részben közös. Fél évig tartó kemény viták után a törvényjavaslat megkapta a szükséges kétharmados többséget.

E szerint a flamandok mindent elértek, amely kiválás nélkül elérhető. Flandria jogi és gyakorlati önállóságának oroszlánrészét. A flamand oroszlán azzal kárpótolta a gall kakast (ők ketten a két országrész címerállatai), hogy egy külön szövetségi alapból évi néhány milliárd frankot ad a Brüsszel környéki francia ajkú közösségeknek. (Ha védelmet nem is kér Yves bácsi, a pénz biztosan jól jön neki.) A „kakaspénz” flamand részről hatalmi engedmény is, mert korábban egyszerűen meg akarták szüntetni a flandriai vallon körzetek támogatását és autonómiáját. Ezért nem lehetett eddig aláírni az európai kisebbségvédelmi keretegyezményt.

A vallonok viszont belenyugodtak abba, hogy ezentúl lényegében nem támaszkodhatnak „Belgiumra”, még inkább a saját lábukon kell állniuk. Noha egy 1997-es törvény szükségesnek tartotta kimondani, hogy „sehol Belgiumban nem lehet nemzeti kisebbségnek minősíteni sem flamandokat, sem vallonokat”, az európai keretegyezmény, a Polikárppal együtt, valójában pontosan ezt teszi a francia ajkúakkal (legalábbis egy részükkel). A két államalkotó nemzet immár gyakorlatilag két államot alkotó két nemzet, amelynek egy harmadik, közös része sok áttételes kisebbségi autonómiát ad egymásnak. A „kisebbség”, „államalkotó” és hasonló szavaknak a balkáni áthallások miatt aggasztó hangzásuk van, az „autonómia” kifejezést is kerülik. Pedig ha valahol, hát Belgiumban van e szavaknak normális és kedvező jelentésük.

Közben egyre kevesebb hatásköre marad a szövetségi kormánynak. A régiók immár adót is szedhetnek, és nem a szövetségi parlament/kormány, hanem a három régió egymásközti alkuja dönti el, hogy ki mennyit kap a központi büdzséből. Az oktatás, a környezetvédelem, a kultúra, a külgazdaság, az egészségügy, egyre inkább a társadalombiztosítás is a flamand, a vallon, illetve a brüsszeli külön hatáskörbe, sőt megyei kézbe kerül. De nem a részletek számítanak, hanem az egész: a demokratikus döntéshozatali hatalom, vele a közpénz felhasználása decentralizálódik. „Lemegy” oda az államtól, ahova való: a polgárok különféle önkormányzataihoz. Így a nagy európai dilemma, etnikai vagy polgári szabadság, nem egymás ellen, hanem egymást erősítve fejlődik.

Hogy megmarad-e Belgium vagy sem, azt nem érdemes találgatni. Az biztos, hogy nem a sok részlet, hanem az egész számít: a sajátos történelmi és nemzeti kényszerek hatására létrejött belga modell jó mintája lehet a jövőbeli Európai Uniónak. Amelyre szintén egyre inkább igaz, hogy olyan bonyolult, csoda, hogy működik. De lehet, hogy csakis egy ilyen működhet egy olyan földrészen, ahol ennyi népet préselt egymásba a történelem.

Brüsszel, 2001. július