Életmód

Tanulmányokat kínálunk,

keresünk,

közvetítünk,

bármilyen témában!

Harctánc

Láthatjuk a pesti utcán, diákrendezvényeken vagy -klubokban. A capoeira, ez az afro-brazil eredetű táncos harc vagy harcos tánc szinte mindenkit első látásra magával ragad. A legkülönfélébb embereket. Hogy kit mi fog meg benne? Talán mindenkit más. Engem, mondjuk, Mauro abadája nyűgözött le elsőre.

– Szatír! – kiált hátra Bence egyik társának, aki egy kapualjban veszi magára capoeirás nadrágját, miközben az esti Váci utca járókelői egyelőre csak kíváncsian figyelik, mire készül ez a hangos, magyarul és portugálul felváltva beszélő társaság a thai büfé előtt. Néhány bemelegítő mozdulat után Luciane, a brazil lány vezetésével pillanatok alatt feláll a roda: a tapsoló, zenélő és éneklő játékosok alkotta kör. Az első hangra legalább ötvenfős közönség gyűlik a csoport köré, és mindenki lenyűgözve nézi a capoeirát, ami Brazíliában nemcsak tánc, mozgás, hanem olyan lehetőség, ami a tehetségeseknek – a labdarúgáshoz hasonlóan – kiutat jelenthet a szegénynegyedekből.

„A mesterfokra eljutó capoeristának komoly szakma van a birtokában – mondja Záponyi Bence, aki nemrégiben hosszabb időt Brazíliában töltött. – Olyan szinten tud táncolni, hangszereken játszani, énekelni és mozogni, hogy a világ bármely pontján szívesen fogadják, mint tanárt. A menyasszonyom, Luciane például szambát, portugált és capoeirát tanít Magyarországon.”

A Grupo Capoeira Brasil magyar csoportjának most Luciane a vezéralakja. Latinos tűzzel kezdi az éneket és járja körbe igazgatva a rodát. Néha azt mutatja, menjenek közelebb egymáshoz a középen, párban küzdő-táncoló pár tagjai, mert túl nagy a távolság, nincs meg a táncosok közt a kapcsolat. „Az egy dolog, hogy az ember edzésen, egyedül milyen figurákat tud megcsinálni – magyarázza később Bubu, azaz Ránky Ernő, a csoport másik tagja. – Teljesen más, amikor a társad mozgásával összehangolva, a másik menekülő vagy támadó mozdulataival harmóniában kell ezeket az akrobatikus elemeket megcsinálni. Ezért a bemutatókon mindenki csak olyan mozdulatba kezd bele, amit már egészen biztosan tud. Senki nem kockáztat meg egy még nem teljesen begyakorolt figurát.”

A rodával szemben ülök, pár méterre a csoporttól, s a combomban érzem a körből vibráló energiát. Ezt emlegeti Luciane is, amikor arról beszél, miért kezd Brazíliában egy lány capoeirázni. Hatalmas gesztusokkal ecseteli, milyen érzés bent lenni a körben és érezni a zene, a tánc és a társak által kiváltott hatást. Sajnálom, hogy nem tudok portugálul, s ezért csak Bence közvetítésével beszélgethetünk. A társaságban viszont meglepően sokan beszélik a nyelvet. „Korábban szerettem volna kongázni, valamilyen nyelvet tanulni, sportolni – mondja Bubu –, itt mindezt megkapom egyszerre, ráadásul úgy, hogy egyik a másikat erősíti. Mindenki másért kezdi el a capoeirát. Van, aki fitneszgyakorlatként kezeli, a másik harcművészetet akar tanulni és úgy kerül ide, megint más táncolni akar. De az is nagy pillanat, amikor egy body buildinges fiút meglátsz szambát táncolni!”

Kérdezem, mi történt azzal a fiúval, akit fél éve láttam náluk capoeirát oktatni. Azt mondják, két brazil fiú is volt velük, de most hazamentek a barátjuk mesterré avatására, mert náluk az hatalmas buli. „A sötétebb bőrűre gondolsz? Őt Maurónak hívják.” És hogy nevezik a nadrágot, amit viseltek? – kérdezem. „Abada. Eredetileg matróznadrág lehetett, mert biztos az volt a legolcsóbb.” Mauro abadája olyan volt, mint amely bármelyik pillanatban lecsúszhat róla – mondom. „A brazilok minden nadrágot lejjebb szabnak, mint nálunk szokás – mondja vigyorogva Bence. – Fontos, hogy minél több látszódjon a fenékből.” „Egyébként az abadáját is mindenki magának tervezi – veszi át a szót Bubu. – Nincs két egyforma.”

Magyarországon mindössze kétéves története van a capoeirának, de úgy látszik, nincs szükség külön reklámra. Alig néhányan kezdték, ma pedig előfordul, hogy egy edzésen százhúszan vannak. „Mi ugyanúgy százszor gyakorlunk egy rúgást, mint akármelyik más küzdősportban teszik, de a vége mindig más lesz, és ettől sosem unalmas. Imádunk edzeni, most már öt edzésünk van egy héten” – meséli Bubu.

A mai bemutatón a játékosok fele lány. Nem csoda, hiszen hiába tekintik a capoeirát elsősorban küzdősportnak, más a hangulata, mint a harcművészeteknek általában. Itt alapvetően a játék a fontos. A körben ugrásokkal, rúgásokkal, szaltókkal és kézenállásokkal egymásnak felelgető játékosok egyfolytában mosolyognak, és gyakran néznek egymás szemébe. A játéknak több fajtája van: lehet barátságos vagy kemény, gyors vagy lassú, a dalok ritmusától függően. De a capoeiristák azt mondják: ők nem küzdenek, hanem játszanak.

Ezzel a hozzáállással viszont sokra mehet az ember a harcban is. Mesélik, hogy egy találkozón, ahol a világ különböző harcművészei csaptak össze, egy capoeirista nyert. A szokatlan harcmodor ugyanis rengeteg meglepetéssel szolgál.

„Brazíliában a capoeira ma is a túlélést jelenti, hiszen este végigmenni az utcán nem életbiztosítás. Milyen egy esti utca Sao Paulóban?” – néz Bence kérdőn a társaságukban levő brazil focistára, aki Fóton játszik. „Hú, durva – feleli ő tört magyarsággal. – Elveszik pénz, nadrág, minden.”

Bubu szerint az alaphangszer, a berimbau fejezi ki leginkább a capoeira lényegét: „Ez egy húros, íjszerű hangszer, ami valamikor fegyver lehetett. Ült a harcos a sátrában, unatkozott és pengetni kezdte. Egy fegyver, amiből hangszer lett. Kell ennél szebb?”

A capoeira története

Az eredete homályba vész, hiszen az utolsó húsz évet kivéve semmilyen írásos dokumentuma nincs, a dalok évszázadokon át szájról szájra hagyományozódtak, a mozdulatokat egymástól tanulták el a capoeiristák. Annyi bizonyos, hogy annak idején az Afrikából Brazíliába hurcolt fekete rabszolgák kezdték ősi harci mozdulataikat táncba, ritmusba fojtani, mivel fogva tartóik nem engedték meg nekik a fegyverhasználatot. Az elviselhetetlen körülmények ellen, önvédelmi technikaként fejlesztették ki az elnyomott afro-brazilok a capoeirát, amelyet a brazil állam hamarosan üldözni kezdett. A XIX. század végén be is tiltották. A hatóságok ugyanis hamar felismerték, hogy ez a rituális tánc/harc/játék (mindenki azt lát bele, amit akar) a törzsi kultúrát élteti tovább, gyakorlóiban erősíti az Afrika-tudatot és magabiztos, önálló, összetartó – vagyis az államra nézve veszélyes – csoportokat nevel.

Az áttörést aztán 1932 jelenti, amikor Bimba mester bemutatót tarthat az elnök előtt, aki a capoeirában jó reklámot lát Brazília számára, ezért engedélyt ad egy legális akadémia megnyitására. A durva utcai harc helyett ekkor kezd a kifinomult, művészi stílus erősödni a capoeirán belül. Ma Brazíliában százezrek űzik különböző irányzatait, s a futballéhoz hasonló népszerűségnek örvendő nemzeti sport: a Copacabanán egymást váltják a homokban focizó és capoeirázó társaságok.

Oravecz Éva Csilla [Népszabadság]

KISEBBSÉGEK A VÁLTOZÓ VILÁGBAN

Az Egy csepp figyelem Alapítványt Erős Antónia hozta létre 2005-ben azzal a céllal, hogy minél több ember ismerje meg a cukorbetegséget, és annak veszélyeit. Az Alapítványnál a betegség korai felismeréséért és megelőzéséért küzdünk különböző programok létrehozásával (Patikai program, Középiskolai program, „Ki a legegészségesebb magyar sztár” program, Egy csepp Világnap), valamint országos médiakampányok folytatásával. Az Alapítvány munkatársai rendszeresen tartanak előadásokat, ingyenes szűréseket különböző rendezvényeken.

Alapítványok és más közhasznú szervezetek | Rossz a világ? | Egy jobb világért