|
Vallási
Útmutató és Címtár
A buddhizmus
A
tudás 365+1 napja
sorozatban
Január
29
Február
19,
22
Március
10
Április
24
Május
27
Június
19,
20,
23
Július
29
Október
3,
30
November
27
|
|
Tibet és a nagyvilág;
a megfigyelő töprengései, avagy tárgyilagosan
Tibetről
A tibetiek szétáradása a világban 1959 óta tart,
s az egykor elzárkózó Tibet – vagy annak szellemi lényege – menekült lámáinak
munkálkodása révén szerte a világon hitképző, élet- és életmódformáló hatalom
lett. Befolyása sokkal erősebb, mint amilyen egy politikailag független Tibeté
valaha is lehetett volna. A dalai láma ennek következtében – és ebben az
értelemben – reális hatalom, elődeinél jóval nagyobb. Nemcsak szellemi,
politikai is. A világmédia sztárja. A televízió képernyőjén időről időre
megjelenő vörösbarna tógás, meztelen karú szerzetesnek ismerjük a mosolyát és
véleményét a szexről. Talán nem mindenkinek egyformán rokonszenves, de a nagy
többséget kétségtelenül megejti karizmatikus személyisége. A szavaiból áradó,
az öniróniát sem nélkülöző természetes humor. A hazája igazi autonómiájáért
vívott töretlen küzdelme. Megnyilatkozásainak kertelés nélküli őszintesége. (Ő
nem „amerikai megbízottaknak” nevezi – mint némely szemérmes szerzők – azokat,
akikkel fivérei már 1954-ben kapcsolatba léptek, hogy látnák el fegyverekkel
az elégedetleneket, hanem CIA-ügynököknek, hiszen azok voltak.)
Mao azt hitte a dalai lámáról, hogy nem vallásos, lényegében ateista ember.
Nyílván félreértette Tendzin Gyaco érdeklődését a tudományos dolgok és a
gazdasági haladás iránt, s Tibet modernizálását célzó szándékát. Nem is
beszélve a kommunista pártba való belépésének bevallott gondolatáról. A
probléma az, hogy a buddhista vallásosság és a tudományos-gazdasági haladás
között más is lát ellentmondást, nemcsak Mao. Helmut Uhlig, a Tibet c. könyv
szerzője (Budapest, Dunakönyv Kiadó 1995) a valláshagyomány és a kínaiak által
„erőltetett” általános tankötelezettség szembenállását észlelve nem biztos
abban, hogy „harcukból” a műveltség és a gazdasági fejlődés kerül ki
győztesen, az egyszerű tibeti emberek még az írástudatlanság felszámolására
irányuló kínai törekvést is a vallási hagyomány megsértésének látják.
(Figyelem, nem a kínai, hanem a tibeti írás megtanulását „erőltetik”. Ez nem
sajátos kultúra, hanem a kultúra hiánya.) És Uhlig ennél is tovább megy
fejtegetésében, egészen a következő, igencsak elgondolkodtató
végkövetkeztetésig: „Egy buddhista orientáltságú államban, miként Burma
példája világosan jelzi, még a gazdasági stabilitás sem érhető el. Vagyis
korunkban a haladásra való törekvés – úgy tűnik – nem egyeztethető össze
Buddha tanaival.”
A tizennegyedik dalai lámát istenítik Tibetben, fényképe ott van minden
parasztházban a családi fotók között. Istenítik mint vallási vezetőt, és mint
hazája függetlenebb létének kitartó harcosát. A tudományos és gazdasági
haladás iránti elkötelezettségét, demokratikus politikai felfogását, marxista
rokonszenvét azonban nem ismerik, de legtöbben még ezeket a fogalmakat sem. A
külső megfigyelő kénytelen oda kilyukadni, hogy az emigráns dalai láma az
emigrációból sokkal nagyobb hatást gyakorol népére is, mint ha otthon
uralkodna és modernizálással meg fejlesztéssel kísérletezne.
Tendzin Gyaco (a dalai láma) önéletírásában (Száműzetésben - szabadon, Írás
Kiadó Budapest.1991) olvasható beszámolója szerint a tibetiek már 1956-ban
elkezdték lerombolni a kínaiak által épített utakat és hidakat. Ezek
építésekor ugyanis a hangyák, bogarak és egyéb „lények” milliárdjait
pusztították el a robbantások, ezek tehát „bűnös dolgok”. Megfigyelhető, hogy
a nyugati világban is azok fordulnak érdeklődéssel a tibeti buddhizmus felé,
akiknek elegük van a technikai civilizációból. A dalai láma azonban ezek
összhangját keresi. Azt mondja: „Ha a materializmus és a technikai civilizáció
valóban megoldást hozna az emberiség minden problémájára, akkor a
legfejlettebb ipari országokban csupa mosolygó arcot kellene látnunk. S
hasonlóképpen, ha az ember egyedüli dolga az lenne, hogy lelki életével
törődjék, mindenki boldogan élne hitében. Csakhogy akkor nem volna fejlődés,
márpedig ez anyagi és szellemi téren is nélkülözhetetlen. Az emberi fejlődés
elakadása az ember számára maga a végzet.”
Az összhangkeresés csak elméletben folyik. Hogy mire jutna otthon a
gyakorlatban, az nagy kérdés. S hogy egyáltalán, miként fogna hozzá? Ha abból
indulunk ki, hogy a dalai lámának az emigrációban is van kormánya (kasag), de
azt csak amolyan tanácsadói jogkörű „alsóháznak” tekinti, és döntései
meghozatalánál a „felsőház”, vagyis az istenek – jósok által tolmácsolt –
véleményét is figyelembe veszi, akkor ebből elég misztikus hatalmi képlet
kerekedik ki. Hát még ha felidézzük Tendzin Gyaco marxista szimpátiáit is!
„Biztos voltam benne – olvasható a szocialista világrendszer összeomlása után
született önéletírásában – és ma is az vagyok, hogy meg lehetne valósítani a
buddhista és a tiszta marxista tanok olyan szintézisét, amely azután igazán
hatásos módja lehetne a politikai tevékenységnek.” Ez lényegében olyan
teokratikus köztársaságot jelent, ahol a kormány fölött álló elnök funkcióját
egy „félig-meddig marxista” főpap látja el.
Utópisztikusak Tendzin Gyaco elképzelései? Nem biztos. Próbája a gyakorlat
lehetne, de erre nem sok a remény. A gazdaságban kapitalizmust építő
kommunista Kína és a buddhista szocializmusról álmodó dalai láma szembenállása
– egyfajta fatális félreértés következtében – az ezredfordulóhoz érve élesebb,
mint negyedszázada volt. Peking olyasféle szeparatizmussal vádolja a dalai
lámát, ami nem valós. A dalai láma nem fogadja el, hogy bármi pozitív is
történt volna a Peking felügyelte Autonóm Területen, pedig nagyon sok történt.
Az emigráns tibeti kormánynak a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején
otthon járt „tényfeltáró küldöttségei” az őket övező eufórikus lelkesedéstől
nem látták meg a lelkesedőkön a jobb ruhát. Ez nem kisebb hiba, mint a
kínaiaknak az a félelme volt, hogy a tömeg esetleg megsérti a dalai láma
küldötteit; e naivitás magyarázata nem abban keresendő, hogy a kínaiak
ostobák. Vallásos eufóriájukkal, a dalai láma iránti ragaszkodásuk
kinyilvánításával a tibetiek nem feltétlenül valamiféle totális
Kína-ellenességet demonstráltak, ezt a két teljesen különböző dolgot egyik
félnek sem szabadna összetéveszteni, de mindkettő ezt teszi. (A
Kína-ellenesség és a kínai orientáció egyaránt jelen volt Tibet történetében a
13. század óta.)
A modernizálónak Tibetben komoly ellenállással kell megküzdenie, akár a
pekingi kormány, akár a dalai láma legyen az. A 13. reinkarnáció reformjainak
sorsa jól példázza a modernizálás nehézségeit. Thubten Gyaco törekvései – bár
aligha tudatosan – a tibeti nemzet formálódását is szolgálták. Illetve:
szolgálták volna, ha a nagy kolostorok vezető lámái nem akadályozzák.
„Számukra és az általuk befolyásolt szerzetesek számára Tibet mindenekelőtt
vallási egységet képez, nem pedig nemzetet” - figyelmeztet Roland Barraux (A
dalai lámák története, Budapest, Ferenczy Kiadó. 1995).
A buddhizmus győzelmétől kezdve Tibet vallási és politikai vezetése mindig
külső erőkre bízta magát, ha az ország egységéről volt szó. Ennek oka a
„lények” elpusztításának vállalásával járó katonáskodás lamaista megvetése.
Tendzin Gyaco is úgy véli, a tibetiek számára „nincs rosszabb sors, mint a
katonáé”. Ám ilyen hozzáállással lehetetlen megtartani egy ország
függetlenségét, különösen egy 6-8 milliós népnek mintegy 3 millió
négyzetkilométernyi területet. (Amelynek egymástól távoli vidékeken élő lakói
nem is mindig értik meg egymás szavát.) A külső erőkre hagyatkozást „szellemi
irányító – világi pártfogó” viszonyának tekintették. És nemcsak kínai
„pártfogás” létezett Tibetben – amit a mongolok szereztek meg Pekingnek (a
kínai császárrá lett Dzsingisz-unoka Kubilaj udvarában élt Marco Polo Tibetet
kínai tartományként emlegeti) és a mandzsuk változtattak megszállássá (Csing-dinasztia)
-, hanem a belső egyházi-politikai elit tekintélyes részének kínai
orientációja is. Erről tanúskodnak Ligeti Lajos nagy magyar orientalista
ironikus mondatai a pancsen lámáról (Sárga istenek, sárga emberek), s ez
alighanem így lesz a jövőben is.
A világ viszonya Tibethez – már ami a kormányokat illeti – napjainkban
hihetetlenül álszent és kétértelmű. Az ENSZ néhányszor napirendre tűzte a
„tibeti kérdést”, de nem jutottak messzebb az emberi jogok megsértésének
általános elmarasztalásánál, a földkerekség egyetlen kormánya sem kérdőjelezi
meg a leghalványabban sem Kína szuverenitását Tibet fölött. Ezt rábízzák
állampolgáraik különböző csoportjaira: a helyi buddhistákra (a világ legtöbb
országában vannak már), társadalmi és civil szervezetekre, amelyekkel mindig
együttműködik néhány parlamenti képviselő – demonstráljanak ők szolidaritást
Tibettel! Ebből nem származik hátrány a Kínához fűződő gazdasági kapcsolatok
anyagi hasznot ígérő építgetésében. A dalai láma többször bejárta már a
világot, de Havel cseh elnök volt az első államfő, aki maga hívta meg, az
Egyesült Államokba 1979-ben engedték be először, de csak húsz évvel később
állt vele szóba – Bill Clinton személyében – az elnök.
A nemzetközi Tibet-lobby egyébként erős és mozgósítható, mert a közvélemény
rokonszenvére épít. Azt mondanám, olykor ezzel él vissza. Időnként arra is
felhasználják, hogy olyan ügyekben gyakoroljanak nyomást Kínára, amelyeknek
Tibethez semmi közük…
***
Könyvem (Buddhizmus, misztika, Tibet; Press Publica Kiadó), amelyben ez az
alfejezet olvasható, nyolc évvel ezelőtt jelent meg. (Ebben a szövegben csak
azokat a mondatokat fogalmaztam át, amelyek a könyv más részeire utalnak.)
Sajnos, a mondottak mit sem veszítettek aktualitásukból. Most még többen és
még agresszívabban akarják „megvédeni” Tibet „sajátos kultúráját” a kínai
„megszállástól”. Emberek, akiknek fogalmuk sincs Tibetről és sajátos
kultúrájáról, s a jelek szerint a tárgyilagosságról sem! Még arra sem
figyelnek oda, amit a dalai láma mond. Ami az olimpiai fáklya körül történik,
kezd hasonlítani egy-egy futballmeccs szurkolóinak viselkedésére… Nos, a
tibeti kultúrát illetően: az, hogy a halottat a „temetési szertartáson”
keselyűkkel etetik meg, sajátos kultúra (Sven Hedin nem annak látta, de ő a
19-20. század fordulóján élt). Az, hogy a lhaszai Csokang templomot vagy a
Potala palotát látni kívánó zarándokok több száz kilométeres utat minden
lépésnél hasra borulva akarnak megtenni, a kultúra hiánya, mert gyakran okoz
halált még a szent helyek látása előtt. Ugyanis ezek az emberek semmit sem
tudnak vallásukról azon kívül, hogy pl. az „Om mani padme hum” varázsige
mondogatása vagy az imamalom szorgalmas pörgetése nagyobb jótett, mint enni
adni egy éhezőnek. Hogy ismeretlen a gyász - hiszen az eltávozott két éven
belül újraszületik! - az természetes, az sajátos kultúra. Hogy a szülő
asszonyt néha még mindig kiteszik a házból, mert sikoltozása elűzné a ház
szellemgazdáját, és az végzetes lenne - az a kultúra hiánya… A fejlődés
nélkülözhetetlen és elkerülhetetlen.
Tibetet látni - életem legnagyobb utazás-élménye volt, amelyből két könyv
született. Én úgy kívánnám Tibet népének sajátos hagyományai megőrzését, hogy
„tradícióból” senki ne legyen analfabéta és ne haljon bele a zarándoklatba
vagy a szülésbe.
NAGY KÁROLY
|
|
|
